2010. december 2.
Újabb eklektikus zanza, ezúttal olyan, egymásnak teljesen hátat fordító stílusokból is választottunk lemezeket, mint a rádiókra és tévékre írt pop-rock, valamint az underground klubokra méretezett crust punk. De azért ránézünk arra is, hogy mi zajlik a halottnak gondolt emo háza táján, és két külön példa megmutatja, hogy a múltba többféleképpen is vissza lehet nyúlni. De lesz itt szó szerint elsivatagosodó emo ikonokról, és a szőrös kövérség szépségeiről is.
Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys
(Reprise, 2010)
7/10
Ha a metálosok bandák felé irányuló utálatát mérni lehetne, akkor a Jersey City-ben székelő kvartettet én körülbelül 0.5-0.7 TH-ra saccolnám – gondolom evidens, hogy a fiktív jellemző mértékegységét egy meg nem nevezett német zenekar adta. A fiúk az utóbbi években a többnyire bődületes badarságokból építkező emo-kép szerves részei lettek, és a félrefésült, cicanadrágos fiúk kedvenc bandájaként lettek felsorolva szinte mindenhol, amiről azért picit ők is tehettek: ugyan zeneileg minimális közük is alig volt a korábbi évek, évtizedek emo és emocore vonulataihoz, pop-rock tételeiket megpróbálták annyi érzelemmel megtölteni, amennyivel csak lehetett. Ez a 3 Cheers for Sweet Revenge dalaiban még egészen kellemesen csapódott le, négy éve azonban a The Black Parade az év egyik legborzalmasabb kiadványa lett a hanganyagban is érezhető színpadiassággal, nevetségessé váló hatásvadászattal – a dolog már elméleti szinten is több, mint instabil volt (pop-rock banda Pink Floyd és Smashing Pumpkins majmolással?). Nem tudom, hogy egy ilyen lemez után a zenetörténelem milyen lehetséges folytatásokat kínál, de a négy srác valami egészen újjal rukkolt elő.
Elkezdtek poénkodni. Megtartották a koncepciózus megoldásokhoz történő vonzódásukat, de az egészet átemelték egy saját szándékból túlzó, direkt b-kategóriás világba, amihez idomult a zenéjük is: hagyták a nyáladzást a Rise Records-ra, és elkezdtek félironikus, pop-rock indíttatású pop-rock dalokat írni, ami aztán néhol kicsit idegesítően (Na Na Na), néhol teljesen királyul (Destroyah) sült el. És ismét bebizonyosodik, hogy a komolytalankodás simán hozzá tud adni egy lemezhez, hiszen a Sing ebben a hangvételben mindjárt kevésbé kínos, mintha az a refrént két szemfesték-könny összefolyató verze közt sütnék el. A koncepcióra kár karaktereket pazarolni, a Mad Max és a többi b-kategóriás lázadó sci-fi tarka egyvelege egy újabb alterego zenekarral, szöveges betétekkel, meg egy tényleg vidám hangvétellel, ami ugyanúgy röhögésre készteti a hallgatót, mint a Black Parade, csak azzal a különbséggel, hogy most a zenekar célja is ez volt. Ugyan gonosz módon belógatták a levegőbe, hogy a Teenagers-irányt bevadítva punk Bob Dylan-feldolgozások vonalán haladnak majd tovább, de én így sem panaszkodok. Persze az, hogy a megtérőket szívesebben látjuk, mint az alapból jókat, zenében nem működik, így a pozitív meglepődés sem emeli saját értékei fölé az albumot, de jó látni, ha valakik az émelyítő lufiérzelmek és a világsiker túloldalán még elő tudnak rukkolni valami vidámmal.
All Pigs Must Die
(Nonbeliever, 2010)
9/10
Nem hivatalosan a fenti zenekar ellensúlyozásaképp került az összeállításban erre a helyre ez a szupergrupp, melynek megalakulása ismételten annak köszönhető, hogy pár bandából a fiúk rájöttek, ők bírnak valami tök más zenét, mint amit alapból játszanak, és még idejük, meg energiájuk is van összehozni valamit ebből a stílusból. Ennek köszönhetjük az idei év egyik legjobb meglepetését, a Lowtalkert (róluk még idén lesz szó), tavaly a Sights & Sounds-ot, és a bájos nevű All Pigs Must Die-t. A már nevében is a crust elkúrt értékeiről (és egy Death in June albumról) regélő zenekar többek közt Converge, The Hope Conspiracy és The Red Chord tagokból alakult, hogy a fiúk kiélhessék a hardcore-nak ezen extrém mellékága iránti vágyukat.
A crustról sokat lehetne mesélni, a d-beat irányzatról már annyira nem: bevadított, hardcore punkos Motörhead ez, zajos, köpködős rock’n roll, és nem lehet sokféleképpen játszani, de lehet jól és rosszul. Az utóbbi években azok közül a d-beat lemezek közül, amiket nem ölt meg a borzalmas hangosítás, egyértelműen a Disfear 2008-as Live the Stormja lett a legjobb, de ezt már többször nem fogom elmondani. Az All Pigs Must Die pont olyan dühös, élettel teli, de azt leginkább kioltani akaró lemez, mint amit az ember a műfajtól vár, de végre ezt ismét Kurt Ballou-féle hangzással élhetjük át, és ez már meg is előlegezi a lemez magas pontszámát. Ez az öt dal ugyanis valami olyasmi, amit akkor várnánk, ha valaki Best of EP-t kívánna összeállítani az utóbbi kb. 30 év anyagaiból: a darálást kellemesen fel-felszakító gitártémák, Koller-féle kíméletlen csapások, az ember tényleg maga előtt látja a metal és a hardcore házasságának talán legtorzabb gyermekét. Ennél az öt dalnál én nem vágyom többre a stílusban, nyolc pontot adnék neki, de valaha megígértem, hogy minden crust zenekar, ami nem Dis-szel kezdődik, megér önmagában egy bónusz pontot.
More Songs
(Big Scary Monsters, 2010)
10/10
Végre eljött az idő, mikor a nagyközönséget ismét zaklathatom a jobb híján emo revivalnak bélyegzett hullám újdonságaival. Természetesen nem erőltetném rá minden ok nélkül személyes kedvenceimet az oldalra, de a Grown Ups egy olyan banda, akiknek zenéjét minden különösebb műfaji előismeret nélkül is át lehet élni. A srácok tavaly a nemes egyszerűséggel Songs-nak címzett EP-vel mutatkoztak be, és ennek hasonlóan flegma/lakonikus folytatása az idei nagylemez, a More Songs. Az a négy dal anno egy egészen fura egyvelegét mutatta a „twinkly”, avagy „kicsit matekos” gitártémáknak, a punk elemeknek, és a második hullámos emo hatásoknak, így aki az évtized felénél szomorkodva vette tudomásul a műfaj halálát, az tavaly már sokadjára örülhetett. És ezt idén is folytathatta. 
A More Songs ugyanis – bár átdolgozva átveszi az EP összes dalát – ugyanott folytatta, ahol az előző lemez abbahagyta, talán ez is az oka a címnek (amellett, hogy menő). A fiúk azt, amit egy éve hibátlanul és üresjáratok nélkül csináltak négy dalban, most ugyanilyen tökéletesen hozzák tízben: a lemez instrumentális része már önmagában is érdekes (emoban ez ritkán ennyire szembetűnő), köszönhetően a már fent említett gitártémáknak, tempóváltásoknak, az egész jammes hangulatnak, és erre épülnek a folyamatosan kiabálva énekelt, komolytalan szövegek, tele himnikus (jó, együtténeklős) csúcspontokkal. Az emo őszintesége, a punkos közösségi vonások és tempó, valamint a popos báj annyira ügyes és egyedi kombinációt alkotnak, ami után az embernek nem lesz szíve metalcore-os harrharrokkal meg döndödönnökkel rontania azt a vibráló atmoszférát, amit a More Songs hagy maga után. Bár a punkból, mint bájból már nem jutott erre a profi kiadványra, de azért ez a vidám, éretlen, de mégis minden hangot tökéletesen a másik után rakó dalcsokor így is az év egyik legjobbja. A bandanév-tartalom ellentéttel meg csak a Meg Griffin-Mila Kunis páros tudna versenyezni.
II: Swear to Me
(Rorschach, 2009)
9/10
Mielőtt még belekezdenék a mára már sajnos feloszlott banda bemutatásába, azért megjegyezném, hogy az énekes külsején múlt az, hogy utánuk nézzek. Nem, továbbra is a lányok érdekelnek, de a last.fm-en gyakran csak egy rövid leírás vagy tagek elolvasására, és az indexkép megnézésére van ideje az embernek, mikor zenekarok után szeli át a honlap adatbázisát. A Brainworms azonban nem engedte, hogy tovagörgessek, és ez az énekes felülmúlhatatlan vizualitásának köszönhető: Greg úgy írható legjobban körül, mint a Fucked Upban szolgálatot teljesítő félisten, Pink Eyes és a Mastodon böszme gitárosának, Brent Hinds-nek a biológia korlátait átszakítva létrejött utódja. A richmondi zenekar szerencsére túlmutatott eme gyönyörű férfiemberen: amíg az utóbbi 1-2 évben a második emo hullám zenekaraihoz találnak vissza amerikai barátaink, addig ők a korai, úttörő emo bandákból képtelenek kiszeretni. Nincsenek egyedül. 
A fiúk három splitet és két nagylemezt adtak ki idei feloszlásuk előtt, és ezeken biza megmutatták, hogy két éve a Mouthbreather tévedett, mikor is arról regélt, hogy Richmond városa meghalt. A két bandában amúgy rengeteg közös van, például a korlátlan imádat és tisztelet a ’80-as évek elmondhatatlanul fontos bandái előtt, de beszélhetnék a reszelős, egészen fura vokálról is. Ez a pre-emo vonás azonban csak alapot és hangulati lenyomatot ad a srácok lemezének, erre ugyanis egy egészen fura, grunge és punk elemeket egyformán vegyítő zenei egyveleg kerül, amelybe akár blues-t is belehallhatunk, szóval a Malady (vagy a Haram) neve is el kell, hogy hangozzon. Mindenképp egy nagyon különleges lemez volt a II, a feloszlásuk pedig hatalmas veszteség, hiszen rengeteget fejlődtek a debütáló Which is Worse óta, és érezhetően nagy potenciál volt bennük, a Dischord konkrétan sírva könyörgött volna nekik szerződésért 20 éve, de egy Hot Water Music rajongó is hiheti azt, hogy egy kiadatlan Grade lemezt hall. A borító, és a Vulgar Display of Flowers címe pedig már csak a hab a tortán.
