2010. április 14.
Az adósságtörlesztés 2009-ről még mindig nem ér véget, de most már az idei termésből is került a kosárba. Alapvetően ismét jó lemezek bukkannak fel, hiszen a törlesztés akkor hasznos, ha ajánlás is közben, de azért a vitriol mindig ott van a billentyűzet mellett, és várja, hogy lecsaphasson 2010-re. Addig is itt van négy album: a hosszúnevű bandának valószínűleg van egy időgépe, de a dinóknál jobban érdekli őket a ’90-es évek emo-ja; a Dallas Green rajongói klubban megrendezett hanghasonmás-verseny anyagilag biztosan jó ötlet volt; a szívünket megint nem hagyják békén; és megtudjuk, milyen az, mikor egy pop-punk banda változik is, meg nem is.
What It Takes To Move Forward
(Count Your Lucky Stars, 2009)
A különös nevű Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate) (innentől: EEIWALE) az emo szempontjából igazi hősi zenekar. Azok után, hogy lecsengett a három emo hullám, és rengeteg banda feloszlott, vagy műfajt váltott, ők gyakorlatilag a műfaj hírmondói, és a „friss vér”, hiszen ezek a srácok már lassan négy éve játszák a kilencvenes évek zenekarait (Sunny Day Real Estate, Jimmy Eat World, Mineral, stb.) idéző, abszolút „revival” emo zenéjüket. Eddig egy ep-t, egy splitet, és egy 7”-et adtak ki, de 2009-ben eljött az ő idejük is, és megjelent a nagylemez. A What It Takes To Move Forwardon is hiba nélkül idézik meg a ’90-es évek oly hangulatos, érzelmes és változatos emo-ját, igazából a megszólaláson kívül semmi sem utal arra, hogy az EEIWALE egy abszolút fiatal, új társaság. Szerencsénkre amilyen ritka 2009-ben egy lemez a műfajból, olyan hosszú ez, hiszen majdnem egy órán át élvezhetjük a tizenegy dalt, amelyeket kissé nehéz egyenként górcső alá venni: ugyan Keith Latinen hangja és a kiváló gitárjáték akár percek alatt is képes megteremteni a kellő atmoszférát, ez igazán albumhosszúságban működik. Persze azért felettébb szeretném kiemelni a kiváló Keep What You Have Built Up Here-t, vagy az It’s A Plague, and You’re Invitedot a maguk varázslatok karakterességével, és persze ott a kedvenc With Your Greatest Fears Realized, You Will Not Be Comforted is egyszerű ötletességével (igen, dalcímekben is ott van az EEIWALE), de a kivételezéssel csak a többi, szintén remek dalt sérteném meg. Kiváló korong, a látszólag (és talán valóban) visszavonulóban lévő műfaj 2009-ben elszórt morzsája. Kik hallgassák: akik nem tudnak betelni a Mineral lemezekkel.
Cutting Our Teeth
(Hassle, 2010)
Az óceánosnevű bandák (The Ocean, Oceana, Oceano, The Ocean Doesn’t Want Me, I Am The Ocean, stb.) sorát erősítő We Are The Ocean egy brit zenekar, akik amellett, hogy emocore-ban utaznak, a zenéjük bizonyos aspektusaiban kísérletiesen hasonlítanak az Alexisonfire-re – akiket remélhetőleg már nem kell bemutatni, és akikről ugyan kritika róluk még nem született, de maradjunk annyiban, hogy az Underoath mellett a legnépszerűbb hardcore-alapú zenét játszó banda. Eddig két ep-t adtak ki, amelyekkel sikerrel felhívták magukra a szigetországi sajtó figyelmét, de természetesen a nagylemez a vízválasztó. A fent említett hasonlóság alapvetően Liam Cromby-ban keresendő, aki a We Are The Oceanben a ritmusgitár mellett a tiszta vokálért felelős, és 10-ből 9 olyan embert, aki ismeri az Alexisonfire-t, biztos, hogy Dallas Greenre emlékeztet. Odáig nem merészkednék, hogy a fantasztikus torokkal rendelkező Green második eljövetelének hívjam Cromby-t, de kétségtelenül jó hangja van, például sikerrel emelte ki a zenekarát a sablon emocore bandák medencéjéből. A Cutting Our Teeth ugyanis pontosan egy fél Dallas Greennel jobb a műfaj nagy részénél, hisz a srác énekdallamai egy emocore-ba oltott AOF hatását keltik, ami egyrészt könnyebben emészthetővé, másrészt slágeressé teszi a zenéjüket. A szép énekdallamok mögött azonban ugyanaz a zene rejtőzik, mint aminek tárolására az éves amerikai iPod-össztermék egy nagy része kerül legyártásra. Kik hallgassák: akik már tényleg rosszul lennének még egy Alexisonfire dal meghallgatásától, de azért még vágynak rá.
Of the Sea
(Come & Live, 2009)
A kaliforniai Holding Onto Hope 2007-ben alakult, és meglehetősen nehezen behatárolható az, amit játszanak. Egyrészt ott figyel a zenéjükben a La Dispute igen nagy százalékban (talán emocore-ral kiegészítve), de itt az indie-sebb részek helyére az atmoszférát növelő elemek kerültek. A tavalyi Of the Sea előtt csak egy EP-t adtak ki, ami már nagyon ígéretes volt, előrevetítette egy olyan banda képét, ami simán képes megdobbantani a hallgató szívét, de azért még rájuk fért a fejlődés. Az Of the Sea aztán jött, látott, és bizony dobbantónak használta az ember szívét, hogy beugorhasson a fülébe (ahh!). A La Dispute-faktor persze ezen a lemezen is ott figyel, ez jelen van például az üvöltés mikéntjében, a tempóváltásokban, és a hangulatépítésre való hangsúlyhelyezésben, melyeket ők többnyire ambient és poszt-rock elemekkel oldanak meg, amelyek hangyányit üresjáratszerűek, de az erős érzelmi töltet miatt kevésbé tűnnek fel. A gitárosok jól teljesítenek, a a témák ötletesek, bár azért messze vannak a La Dispute színvonalától, viszont betonbiztos alapot adnak a csak helyenként tiszta vokálnak, és az üzenetnek (keresztény zenekarról van szó), meg az olyan, tényleg a „katartikus” szint környékén táncoló daloknak, mint a Between Failure and Fraud, vagy a We Are the Beacons. Ugyan a végefelé egy picit gyengül a lemez, de a tavalyi év legjobbjai közé lazán beszenvedélyeskedi magát a tényleg erős emocionális töltettel bíró korong. Kik hallgassák: akiknek nincs programjuk április 20-ára, mert jönnek, látnak, és bizonyára sok emberben dobbantanak is majd.
The Upsides
(No Sleep, 2010)
Az előző évben többször is kijelentettem magamban, hogy 2009 igazán a pop-punk éve volt. Nem csak sok lemez jelent meg a műfajon (és hibrid változatain) belül, de ezek színvonala is elég magas volt többnyire, így aztán kérdés volt, maradt-e puskapor 2010-re. Ennek megválaszolására az első jelentkező a The Wonder Years volt, akik 2007-ben már kiadtak egy isteni nagylemezt, ami a pop-punk lényegét, a hangulatot, a fogósságot, és a szövegeket is a lehető legjobban abszolválta. Azóta megjelent egy 7”, ami szintén kiváló lett, tavaly kiadtak egy splitet, csakhogy 2009-hez ők is hozzájáruljanak, idén pedig jöhetett a The Upsides. A második albummal jónéhány változást hozott a zenekar, és talán pont az jelzi a Campbellék nagyságát, hogy ennyi váltásból is jól tudnak kijönni. Mikor először hallgatjuk a lemezt, már fel is tűnhet az első nagy dolog, nevezetesen a szinti hiánya, mellyel nem mondom, hogy dimenziót vesztettek, de a hangszer nélkül az első lemez hangulatát már nem tudták volna hozni. Még szerencse, hogy nem is akarták! A második dolog ugyanis az attitűdbeli váltás, hiszen egyrészt ez egy kicsivel pozitívabb lett a lemez, de ezzel együtt személyesebb is: itt már nincs szerelembeesés nindzsákkal, és a zombikat is végleg eltemették. Egyértelmű slágerek sincsenek, de az nem is áll mindig jól ennek a zenének: egyszerűen vannak együtténeklősebb részek, meg pusztán hangulatosabbak is, mikor csak gondolatban követi az ember az ismét kiváló szövegeket, Vagy ott van az ukulelén és trombitán előadott Hey, Thanks a már a 7”-en is szereplő Rachel Miltonnal. Vagy ott van a záró dal, melyben közreműködik szinte az összes, népszerűségben „valamiért” a NFG/SYG/FYS/ADtR kvartett mögött lévő, de azért valamennyire velük lépést tartó pop-punk banda (Valencia, A Loss for Words, Title Fight, Fireworks, Man Overboard) énekese, nem véletlenül lett a dal címe All My Friends Are In Bar Bands. Soupy-ék megválaszolták a kérdést, a legjobb puskaport félretette a műfaj 2010-re. Kik hallgassák: akiket érdekel egy olyan lemez, amire 10/10-et adnék, mert ez olyan.
