2010. április 1.
Ugyebár gyakran megesik, hogy a kritikus az albumok által okozott öröm/bánat bódulatában ígér fűt-fát, huszonhárom lemezről kritikát, aztán valahogy elfelejtődik a dolog. Ám a lelkiismeretes recenzor szíve addig nem tud nyugodni, míg nem törleszti adósságát az olvasók felé, így íme négy olyan lemez 2009-ből, amelyekről illett volna írni: a mindig szórakoztató indie zenekar megtalálja gyerekkori játékait; ennyi mosoly már tényleg meglágyítja a kritikus szívét; a felnövés szokás szerint nem megy zökkenőmentesen; a punkok pedig csak a fasisztákat utálják, a dallamokat nem.
Say Anything
(RCA, 2009)
A kaliforniai Say Anything egyike azoknak az indie zenekaroknak, akik még valahogy a p4k/nme hullámon kívül maradtak, és valószínűleg ez teszi őket sokkal szimpatikusabbá a köldökbámuló sznobkedvenceknél, meg persze az egész zenéjük alapja az, hogy nem kell feltétlenül folkra váltani azért, hogy emberközeli és személyes hangulatú, de mégis jókedvű, vagy legalább keserédes dalokat kapjunk. Ennek az egésznek a tetőzése a kiváló második lemez, az …Is A Real Boy, ami már elhagyta a punkosabbra vett debütlemez, a Baseball gyermekbetegségeit, de nem is lett úgy túlírva (mennyiségileg), mint az In Defense of the Genre. A self-titled tehát nyilván az egyik legvártabb albuma volt az évnek, az elsőnek kiadott Hate Everyone pedig pár hallgatás után már nagyon bíztatóan hatott, aztán novemberben betoppant a lemez. Bár nem pont a legjobb évszak egy SA-lemeznek a tél, de Bemis-éknek sikerült olyanra írni a 13 dalt, hogy abszolút feledtesse az emberrel az időjárást: a hangzás finomodott, puhult, az egész gyermetegnek és egy felhőtlen örömlemeznek tűnt – persze a szövegek nyilván szemet szúrnak, hiszen Max Bemis az a tipikusan vigyorogva szenvedős faszi. A sokadik hallgatásra már ennyire korántsem hallatszik infantilisnek az album, bár komolytalanságok nyilván vannak rajta, de a kiváló poposodott indie dalok (Mara and Me, Hate Everyone, stb.) ha nem is érik el mondjuk egy Every Man Has A Molly szintjét, de megfelelő mértékben szórakoztatják az embert, miközben érezzük, hogy az a karakteres énekhang nem bájos gyerekszobákról és sárkányeregetésről énekel. Nem csalódtam bennük, még mindig tudják, mi az az önirónia, karakter, hangulat, és emellé még dalokat is tudnak írni.
Happiness
(Rise, 2009)
Ha már szóba jött a hangulat és a karakter fogalma, akkor nem szabad ezek mellett elmenni a DGD új lemeze kapcsán sem, hiszen a Happiness egyik fő jellemvonása a baromi erős pozitív hangulat, a másik pedig az egyéni elemek alacsony tömegaránya. De ne szaladjunk ennyire előre: a fura nevű zenekar alapvetően emocore-ban utazik, és a szcéna egyik fő szippantója, Jonny Craig volt az első lemezen az énekesük, aztán őt kirúgták, és jött a helyére a többek közt ex-Five Minute Ride tag Kurt Travis. Ezzel vesztettek egy meglehetősen egyedi vokáltémákkal bíró problémaforrást, viszont nélküle érezhetően felszabadultabban tudták hozni ugyanazt a középszert, amit előtte úgy feldobott Craig hangja. Lényeg a lényeg, a DGD a Happiness előtt nem volt egy nagy kedvenc, köszönhetően annak, hogy Craig hangját nagy dózisban baromi gyorsan meg tudom unni, a self-titled viszont elég felejthetőnek bizonyult. Nem tudom, mi történt 2008 második felében, mindenesetre az biztos, hogy leesett nekik az, ami 2003 óta már elég evidens volt mindenki számára: az, hogy a The Fall of Troy bizony az évtized egyik legnagyobb durranása. Erakék hatása nagyon erős volt a zenekarra, a Happiness-re gyakorlatilag egy új bandát kaptunk teljesen feelgood, és jóval technikásabb dalokkal, meg persze az év borítójával. Ugyan a srácok a nem túl eredeti emocore elemeiket egy másik bandától kölcsönvett fűszerrel szórták meg, a kettőnek valahogy van egy kémiája, ami működik – és bár nem tudom, hogy minek örülnek (talán még mindig annak, hogy végre nyugodtan tarthatnak porcukrot a bandabuszban), de az ennyire pozitív hangulatot mindig érdemes értékelni.
Daisy
(Interscope, 2009)
A Brand New volt az előző évtized talán legfontosabb és legjobb zenekara: kiadtak négy lemezt, amelyek mind nagyon jók voltak a maguk nemében, amely nemek szinte kivétel nélkül elég távol álltak egymástól. Érdekes módon nekem a sajátos kis evolúciójukról egyfajta növekvés jutott eszembe, amelyben a Your Favorite Weapon különleges pop-punkja a többiek közül kilógó ált. sulis, a Deja Entendu zseniális emo dalcsokra az érzékeny és szeszélyes gimnazista, a The Devil and God Are Raging Inside Me kissé besorolhatatlan zenéje pedig az elhidegült és magányos egyetemista. Ebben a képben logikus módon a Daisy-nek kellett lennie az érett felnőttnek, és a következő bekezdés végére kiderül, hogy az-e. A Daisy érthető módon az utolsó lemez irányvonalát viszi tovább a gyakran fel-feltámadó, de amúgy csöndesen visszafogott dalokkal, viszont egy olyan utazásra viszik a hallgatót, amihez eddig nem volt hozzászokva: ez az album ugyanis nem emészthető könnyen. Eddig szinte minden lemezük elég egyenes volt a hallgatóval szemben, a Daisy viszont elengedi a kezünket, és bedob a vízbe, hogy aztán örülhessünk, ha nyomokban felfedezzük az előző két lemezt. Kifejezetten zajos csapkodások (Gasoline, Vices, stb.), negatív pillanatok, és ha emo elemek nincsenek is, erősen emocionális pillanatok igen – viszont azt le kell szögezni, hogy ez a lemez nem szomorú, ez sötét, és pont ez teszi az egészet nagyon különössé: a zenekar, ami eddig kényeztette a fülünket és kacérkodott a könnymirigyeinkkel, most felgyújtja a dobhártyánkat és kiheréli a szívünket (oh!). És hogy akkor el lehet-e helyezni a felvázolt képben a Daisy-t? Nos, ha érett felnőttnek nem is mondanám, azt szerintem mindenki érteni fogja, hogy ez az album Jesse-ék Fight Clubja és American Beauty-ja egyszerre.
Iron Front
(Bridge Nine, 2009)
A Strike Anywhere egy richmondi, politikailag igen aktív dallamos punk/oldschool dallamos hardcore zenekar, akikkel egészen tavalyig egyáltalán nem voltam tisztában, de egy Bridge Nine-os szerződés azért eléggé felhívja az ember figyelmét egy zenekarra. Ugyan a politikai jelző gondolom nem csak nálam negatív, de egyrészt a szélsőkig szerintem nem mennek el (balra húznak amúgy), másrészt a Boysetsfire is írt hibátlan albumokat, szóval nézzük el nekik azt, hogy nem csipázzák a kapitalizmust. És jól is tesszük, ugyanis az Iron Front egyszerűen remek lett: az egész korong majd kicsattan az energiától, az enyhe mozgalmiságtól, és a fogós dallamoktól. A srácok baromi nagy slágereket tudnak írni, ezt rögtön a korong elején bizonyítják a klipet is kapó I’m Your Opposite Numberrel, de itt persze nem áll meg a dolog, és a tavalyi év egyik legjobb lemeze kerekedik ki a dologból, egyszerűen az egész műfaj az ilyenekért született. Acsarkodásnak, nyálverésnek vagy unalomnak nyoma sincs, viszont koncerten hatalmasakat üthetnek a slágereik – ilyen szempontból pedig elég nagy mázli, hogy ők nyitnak a Pennywise-nak április végén, aki nem ballag, az ballagjon el a Dürerbe.
