2009. május 18.
Az As Cities Burn megoszt, de nem uralkodik; a Noisettes zimbabwei énekesnőjének sikerül az, ami Beyoncé-nak nem; az It Prevails nem hibázik, inkább fejlődik; a Japandroids bizonyítja a garázsprojektek létjogosultságát; a Burden of a Day pedig slágeresebb lett, de egyedibb nem. Kevésbé zanzásítva:
As Cities Burn
Hell or High Water
Az albumot két nézőpontból kell megnézni: az egyikből látszik, hogy a borítóra As Cities Burn van írva, és ismerjük az előző két (amúgy remek) lemezt, míg a másikból nem. Így előbbi perspektívából intenzíven húzhatjuk a szánkat, mert ez sem üzenet, sem zenei megoldások terén nem az, amit egy As Cities Burntől várnánk. A másik szemszögből sem látunk hatalmas értékeket, csak egy viszonylag szerethető és szórakoztató indie albumot, néhány jól eltalált, és egy-két borzasztó dallal – és írhat Cody akármilyen jó nótákat, nem felejtjük el nekik, hogy a mewithoutYou útját követve rúgtak bele a poszt-hardcore-ba.
Noisettes
Wild Young Hearts
Kevés olyan indie lemez van, ami az első Yeah Yeah Yeahs közelébe tud érni: a zajos-punkos megszólalás, antisláger-slágerek és karakteres énekhang azon keverékét ők se tudták utolérni, ellenben a tavalyelőtti Noisettes-nek majdnem sikerült. Azóta kissé letisztultak, de varázsukat nem vesztették el, csak átalakult, soul és pop külsejét öltve magára – és a Mazda-reklámos Don’t Upset the Rhythmnek köszönhetően már az ismertség is megvan (még ha az elsőlemezes Don’t Give Up sokkal nagyobb sláger is volt). Persze a sikerhez kellett a zimbabwei énekesnő hangja és karaktere is, de szerencsére itt nem ez viszi a hátán a zenekart: az idei Noisettes ugyanis a mainstreamben rég látott változatossággal értelmezi a popzenét.
It Prevails
Capture & Embrace
Már az előző, ’07-es debütalbum is kiváló volt, de a C&E szerintem simán lekörözi: 11 dallamos hardcore darab, annyi szenvedéllyel, mintha emocore-t játszanának, és – számomra különösen kedves, hogy – tiszta énekkel. Nem vagyok igazán a dallamos hardcore híve (illetve inkább úgy mondanám, hogy most kezdem kiművelni magam), de már a tavalyelőtti The Carrier is nagyon tetszett, ezt pedig egyenesen imádom. Hibátlan lemez, tipikusan olyan album, amiről egyszerűen nem tudok csak egy-egy dalt hallgatni, hanem egyben kell végigmennie, ott lesz a helye az év végi listámon, és a műfaj legújabb sztárjai (The Carrier, Defeater, stb.) közt. Koncerten pedig katartikus élmény lehet, ez nem is vitás.
Japandroids
Post-Nothing
Ugyebár olyan időkben, amikor szinte az összes stúdió sterilt fingik, élednie kell egy lo-fi trendnek, és az utóbbi időkben lett is jó sok zajos lemez – más kérdés, hogy rossz dalokat sajnos nem ment meg az, hogy még szarul is szólnak. Ellenben egy kétfős bandának gyakorlatilag felesleges stúdióba vonulnia, hiszen a garázsprojekt garázsrock duóhoz garázshangzás dukál. Persze ha önmagában garázsrock lenne, nem igazán tudna meghatni, ellenben a poszt-hardcore „szenvedélyével” (nem zenei megoldásaival) átitatott, fogós dalok kiválóan működnek, pedig igazából csak két srác jammelését hallgatjuk a tinédzser kor utáni éráról. Nálam simán az év My Own Private Alaska-ja.
Burden of a Day
Oneonethousand
Filmeknél is, zenéknél is sajnos van egy olyan tévhit, hogy ami sablonos, az egyből rossz. Pedig nagyon nem, és ezt bizonyítja az emocore-ban utazó floridai banda is, akik harmadik lemezükkel egyelőre az év emocore lemezét hozták (azért jócskán elmaradva a tavalyi év legjobbjától, az Emarosa Relativity-jétől), kiütve a nyeregből a klisék használatában szintén jártas Intohimo-t – kérdés, meddig ülhetnek trónjukon, hiszen kanyarban a Dance Gavin Dance, de ez most lényegtelen, mert addig is itt ez a kellően fogós lemez, tele könnyen megjegyezhető dalokkal. Kellemes dallamok, jól bevált sémák, és slágerek nagy létszámban, ellenben az énekescserének köszönhetően a Chiodostól Craig hangja miatt irtózók szerintem kerüljék el, a többieknek jó dúdolgatást, singalongot, mert ez bizony jó lett.
