Young Widows – Old Wounds

Az már-már közhelynek minősül, hogy manapság egyre jelentősebb területet hódít a lecsupaszított, „minimális” hangzás a hard rock berkein belül, ami a korábbi opponens, a szükségszerű túlbonyolítás rítusával állítható szembe. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezzel az egyszerűséggel nem lehet újat, kiemelkedőt alkotni, és itt jön képbe a Young Widows második stúdiólemeze.

Az Old Wounds ugyanis a fentebb említett hangzásvilág jegyében született, amihez a hihetetlen súly és a koszos, zajos alaptermészet is párosul, valamint a technikás elemek sem hiányoznak. Az album javarészt poszt-hardcore, noise rock és elborult „matek” keveréke, de nem feltétlenül fontos ezeket a kategóriákat letisztázni, hiszen ez a Young Widows előadásmódját esetlegesen meghazudtolná.
A korábbi album, a Settle Down City csupán egy egyszerű bemelegítésnek tűnhet, ha az utód, az Old Wounds szemszögéből nézzük. Ami az első lemezen hiányzott, azt itt megtaláljuk, ami ott is jó volt, az pedig nem veszett el. Sokkal egyedibb a hangzás: a zenekar korábbi munkássága alapján leginkább az „olyan, mint a Jesus Lizard…” címkére találtatott érdemesnek (amire a Settle Down City úgy tűnik, még reflektál is, hiszen a „Glad He Ate Her” egy szójátékos utalás a Jesus Lizard „Gladiator” című klasszikusára). Az Old Wounds viszont már a felismerhető Young Widows hangzást teremtette meg, amelyet ugyan lehet kortársaihoz hasonlítani, de minimum egyenértékű ezekkel, vagy talán ki is emelkedik a jelenkori poszt-hc és hard rock mezőnyből is, de ezt mindenki maga döntse el egyéni ízlése és meglátása szerint.

Az Old Wounds nyitó felvétele a Took a Turn, első felében a vokálok és a torzított basszusgitár, valamint a dob szét vannak tolva jobb- és baloldalra, mintegy bevezetést szolgáltatva így az egész album számára. Az Old Skin erre gyors tempóval és zajos darálással válaszol. A lemezen úgy követik egymást a szerzemények, hogy közben feleselnek is egymással: lassú felvételt egy gyors követ, dallamosabbat egy agresszívebb, és így egészül ki, válik egységessé az Old Wounds. A sorból valamelyest kiemelkedik a The Guitar című dal, amely gyakorlatilag a gitárakkordokra támaszkodik, ez a cím után nem is annyira meglepő. A fülbemászó dallamokkal együtt egy különös és sajátos atmoszférába burkolózik a felvétel, amelyet érdemes jobban kibogozni és a mélyére hatolni, hogy a hatás teljes legyen. Az ezután következő hármas ismét a dinamikusság és a nehéz hangzásvilág képviselőjeként szólal meg, melyek közül a 21st Century Invention és a The Heat is Here jelentik számomra az album csúcspontját. A tíz új felvétel mellett a Swamped And Agitated is helyett kapott a lemez legvégén, amelynek korábbi verziója a Plows zenekarral közösen elkövetett spliten található.  Az említett egymásra felelgető előadásmód nem csak a felvételek szerkezetében fedezhető fel, ugyanezt érezhetjük Nick Thieneman basszustémáiban és Evan Patterson gitárjátékában, pontosabban a kettő között feszülő viszonyban. A basszusgitár, elsősorban a torzítás miatt, ugyanolyan domináns szerepet tölt be, mint a gitár.

Mivel a Young Widows hamarosan (a jövő év elején) kishazánkba is ellátogat, a honi érdeklődők is tesztelhetik, hogyan dörren élőben az új korong. Ha fele annyira vissza tudják adni az Old Wounds felvételeit élőben, mint a stúdióban rögzített verzió esetében, akkor már megéri ellátogatni egy ilyen eseményre, hiszen olyan színvonalasságról és kreativitásról adnak tanúbizonyságot, amely tényleg figyelemreméltó zenekarrá teszi Louisville-i triót.

9/10