You Me At Six – Sinners Never Sleep

Ehhez persze kellett egy kiváló második album Hold Me Down néven, ami a tavalyi év legelején látott napvilágot, és ami követte a mostanra megfásulni látszó All Time Low korai sikerreceptjét: Josh Franceschi remek hangszíne és dallamai, valamint a pop-rock gyorsabb tempóira építő lemez tele volt slágerekkel, ami elég is volt ahhoz, hogy műfajának egyik legerősebb alkotása legyen a 2010-es évben. Emellett az sem vált hátrányukra, hogy a jólfésült bandatagok után a 12-16 éves korosztály bőszen ájuldozhat koncerteken, vagy akár otthon a hálószobában. Ennek bizonyítására elég csak megnézni egy YMAS élő felvételt, ahol a háttérkórust a dalokat együtténeklő illetve az ezzel szinkronban sikító tinédzserek együttese adja.

A külsőségeken túllépve azonban be kell látnunk, hogy ez ismét egy olyan You Me At Six album, amire nem lehet igazán rosszat mondani. Bár a változatosság terén mindig lehet tovább fejlődni, itt valahogy nagyon eltalálták az egyensúlyt a keményebb és gyorsabb tempójú rockosabb tételek, illetve a lassabb, „modernebb” nóták között. A hangulati tényező nem mérvadó az ilyen lemezeknél, hiszen a nagyobb bandáknál szokás, hogy egyszerre vannak a lemezen vidám, bulizós illetve szomorkásabb dalok is, de náluk nagyon jól elférnek egymás mellett ezek, és egybe is legalább olyan élvezetes az albumot hallgatni, mint külön-külön a dalokat. A második gitár nagyon ötletes témákat hoz, kár, hogy legtöbbször eldugták a háttérbe, pedig sokat dobott volna egy kicsit kiemelni a zenei közegből. Az énektémák hamar ülnek, Josh hangszíne pedig a színtér egyik legjobbja, a magasabb tartományokba lépve az ének már-már rekedtes ordításba hajlik át, ami hangulatfokozóként sem utolsó. Nem nagyon erőltette a banda az ordítást eddig a lemezein, de most két dalban két vendégénekes segítségét kérték ennek pótlására, ami egyáltalán nem üt el a dalok hangulatától, és egy gyengécske breakdown keretei közt Oli Sykes (Bring Me The Horizon) és Winston McCall (Parkway Drive) engedi ki a hangját.

Talán az egyetlen negatívum, hogy hiányoznak az olyan kiemelkedő slágerek, mint az előzőről a Stay With Me, vagy a debütről a Jealous Minds Think Alike, és az amúgy alapból nagyon fogós dalok mellett is tömény az album még sokadik hallgatás után is (nem mellesleg pedig nehéz lesz így klipes nótát választani). Ettől függetlenül sikerült nekik az, ami az All Time Low-nak már egy ideje nem megy, vagy ami a brit társuknak, a We Are The Ocean-nek az új lemezzel nem sikerült, hogy egy ütős, pörgős pop-rock lemezt tegyenek le az asztalra, amit nem csak a tökéletesen belőtt frizurára éhes kamaszlányok hallgathatnak pizsamapartin, hanem szórakozásra vágyó, szőrt könnyező metálférfiak is, akik nem szégyellik barátaik közt a sikításmentes zenét. Mert ez valami olyasmi.

7/10