YOG – Years of Nowhere

Mikor meghallgattam először a korongot, az az érzésem, támadt; naa itt egy banda, amelyik úgy alázza meg a legutóbbi Converge lemezt, hogy csak ihajjj (ugyanis Yonni Chapatte hangja nem gyengén hajaz a kultikus csoda gyerek, Jacob Bannon-éra). Zeneileg is tagadhatatlan a hasonlóság, ám a Converge még így is mélyebb, több benne az érzelem, míg a Yog egy teljesen más szférából érkezve (kvázi grindcore) nem teljesít be minden szegmenst, mely a Converge-re jellemző, s naggyá tette őket. Nem is baj, hiszen túl lép azon, betegebb, durvább, profibb, s ennek ellenére mégis emészthetőbb. Ha elmerülsz a kezdő Love process failure-ban, könnyen megértheted, mit igyekszek vázolni. Előre leszegezem nehéz lemez, melyet nem akarok elejétől a végéig kivesézni, de azért igyekszem ki-ki emelni egy-egy dalt. Ami előnye az új Yog produkciónak, az az, amibe sok mai kemény magos core banda beleesik; hatalmas tudás, öncélúan, amit az átlag hallgató nem tud értékelni, csak egy zenész. Éppen annyira beteg és súlyos, kicsavart és megkínzott, amennyire éppen kell. Ezzel persze nem azt mondtam, hogy kompromisszumot kötöttek az élvezhetőséggel, de kétségtelen, hogy itt is-ott is kikandikál egy-egy nagyon eltalált dallam az irdatlan tekerésből és zúzásból. A dalok éppen annyira hosszúak, hogy kidolgozzák a bennük rejlő ötleteket, így nem vesztik el az őrült zajos intenzivitásuk. A Mouth full of shit cannot bite végén remek dallam kerekedik ki. Abszolút őrültek, akik benne vannak minden baromságban, a hecc kedvéért, erre jó példa a Dollhouse-s fellépésük, amit nem tudtam, hova tenni, így rákérdeztem és Fabien (dobos) ezt a választ adta: „Meghívtak erre az eseményre játszani. Ez egy nyitott terű expón történt, ami 2007 júniusától szeptemberig tartott, és ez a Dollhouse (babaház) az egyik kiállított tárgy volt. A lány, aki készítette, minden szombaton délután 4-től hívta a bandát koncertet adni. Mivel annyira különleges érzés volt egy emberi méretű babaházban játszani a szabad téren, úgy gondoltuk vicces dolog lenne még ezt megspékelni egy kis őrülettel, és alsóneműkben meg állatfejeket utánzó maszkokban játszani. Rettentően élveztük! Nagyon jó lehetőség volt, hogy teljesen máshogy csináljunk valamit.”

Na de félre a tréfával, és a kísérletezésekkel, hiszen folytatva a listát, komoly szerepet kap A light scent of wreck-ben a töménység és a jazz-es bolond kísérletező szólók. A Nasum brutalitása, vagy a Pig Destroyer post-grindcore zúzása egyaránt résztvevője ennek a pokoli 34 percnek. Az előző kislemezről 2 számot is rácsempésztek a srácok a nagylemezre (a címadó Grindcore deluxe és Dark Bliss) melyeken egyáltalán nem érezni a közel 2 év eltérést, valószínűleg már jó ideje tudják, merre fognak haladni. A riffek törtek és zaklatottak, a post-HC és post-grindcore egyaránt beleissza magát. Az Orchidian pl. akár Converge átvezetés is lehetne, ahogy a Nice and easy Pig Destroyer… a záró hosszú, fájdalmas és zaklatott Death by silent tyrants, pedig megint csak a Converge, csak most az érzelmekkel telített elmélyülő arcát mutatja felénk…

Mindent együttvéve, a YOG zenéje nem eredeti, le sem tagadhatnák hatásaikat, melyek a Driller Killer, korai Napalm Death és Extreme Noise Terrortól egészen a Converge, Ion Dissonance, Nasum, The Dillinger Escape Plan, Pig Destroyerig terjed. Egy velejéig romlott és beteg, változatos lemezt adtak a kezünkbe, melyben könnyen megtalálhatja számításait egy súlyosabb deathcore, noisecore és metalcore műfaj szerelemese, ahogy a nyitottabb grindcore arc is magáénak érezheti, ezt a kibaszott jól összerakott és agresszív korongot!

99%