A svéd Yggdrasil megint csak felemelő érzést nyújthat a folk dolgokért rajongó tábornak. 2001-ben alakultak Skåne-ben, s már abban az évben kijött az első demójuk, majd két évvel rá a második, majd újabb két év telt el, s felvették azt, amiről most olvasol, ám megint csak két évnek kellett eltelnie, mire kiadásra is került a Det Germanske Folket jóvoltából.
Az őszintét megvallva, a külsőségektől nem vagyok elszállva, a meglehetősen snassz borító és booklet nem volt éppen a legszerencsésebb választás, ennek ellenére, ami ezek mögött fogad egyértelművé teszi, miért is táboroztatta le a fiatal hármast istállójába. A hangzás remek, a zene pedig hangulatokban, hangszerekben és témákban egyaránt gazdag. Felcsendülnek a szokványos folk dolgok, mint doromb és hegedű, női vokál, kórusok és epikus részek. Mindenki azt várná, hogy a zene a black metállal vegyíti a svéd folklort, ám ez csak részben van így. Kétségtelen, hogy a károgás állandó részvevője ennek a közel egy órának, de zeneileg alig mutat valahol tipikus black metál témákat. A gitárok hangzása telt, a basszus vastag, a dobok tompák és telis tele vannak dallamos énekkel, kórusokkal és beszéddel, akusztikus derengésekkel, s persze a népi kultúra szőtte ecsetvonásokkal. Ha a rekedt varjú dombi vokál nem uralná a dalok többségét, akkor utalást se vélnék felfedezni a black metál nyomaira, hiszen a gitár témák a power, speed, heavy, progresszív és thrash metál nyomvonalán riffelgetnek, kellemes és kissé régi időket idéző
Metallica szerű szólófutamokkal. Van, ahol szaggat és van, ahol telt, csekély azon részek száma, melyben a sebesség kapná a főszerepet, inkább is lassú máskor középtempós, de semmiképpen se black metál szerű kásás gyors dara. Hatások és hasonlítások terén pedig egyértelműen a norvég viking királyok, az
Einherjer jöhet szóba, azt a szintet amúgy nem ütik meg, de érezhetően nem is abba az irányba indultak el. A témák kidolgozottak, s nem egy akad köztük, mely könnyen megragad a hallgató fejében, mindenképpen nagyon kellemes hallgatnivaló, mely borongós és mély, mégsem húz le, ami köszönhető részben
Michelle Maass gyönyörű hangjának. Kevés az igazán sötét rész, inkább a kellemes szóval lehetne leginkább körbe írni. A
Yggdrasil valahol az
Einherjer és a német
In Extremo között mozog félúton — s valljuk meg, egyik zenekar se éppen a rossz referenciáról szól…
Ez egy újabb olyan anyag, melyről rengeteget lehetne írni, de inkább hallgatni és elmerülni érdemes benne, nem oktondi szavakba önteni a hallottak tartalmát!
92%
Yggdrasil @ MySpace
