Yellowcard – When You’re Through Thinking, Say Yes

Szinte napra pontosan emlékszem, amikor először láttam valamelyik zenetévén a Way Away klipjét, két Blink-182 és egy The Ataris videó között. Tizenöt éves voltam, éppen csak levedlettem a baseballsapkás korszakomat, és természetesen én is az akkor népszerű pop-punk zenekarok bűvkörében éltem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy annyit hallgattam az Ocean Avenue dalait, hogy a végére már édesanyám is kívülről fújta Ryan csodaszép dallamait. Persze soha nem panaszkodott emiatt, hiszen még élénken élt az emlékezetében egy túlzottan frusztrált kórboncnok-segéd rémképe.

Aztán eltelt pár év, és mind a pop-punk, mind pedig a Yellowcard élete hanyatlásba fordult. A sikert sikerre halmozó Ocean Avenue-t a teljesen eseménytelen Lights And Sounds, majd pedig a vegyes képet mutató Paper Walls követte, s a már csupán halovány szikrákat szóró csillagzatuk alábukni látszott a kiüresedettség horizontjának peremén. Mi tagadás, meglehetősen veszett fejsze nyelének tűnt a dolog, hiszen határozatlan időre visszavonultak, a 2008-as európai turnéjukat visszamondták, majd minekután a Capitol Records szárnyai alól is kirepültek, a család és némi projektezés következett. Longineu Parsons idejéből pedig még arra is futotta, hogy egy nyíltan „más” tini sztár mögött doboljon egy kicsit. Tavaly viszont néhány hónap alatt nagyot fordult a világ, és fél év elteltével meg is érkezett az új lemez, ami ugyan nem tesz úgy, mintha az elmúlt nyolc év nem történt volna meg, de egyúttal felül is emelkedik rajta. Én sem érzem magam ismét tizenöt évesnek, de ezeket a dalokat hallgatva szívesen gondolok vissza a bringázással és csavargással töltött felelőtlen évekre. Nem próbálták meg a sikeres korszakukat majmolni, de remekül idézik meg azok hangulatát. Sean Mackin és hegedűje jobban előtérbe került, sokszor viszi ő a prímet a dalokban, Peter Mosely helyén pedig Sean O’Donnell pengeti a basszusgitárt, bár azt nem tudom megítélni, hogy neki mekkora szerepe lehetett az alkotói folyamat kiteljesedésében.

Ami a részleteket illeti, a The Sound Of You And Me pazar nyitásnak bizonyul, a szövege pedig alátámasztja azt, amit egyébként a hangszeres megoldások is közvetítenek: minden csodálatos volt, de itt az ideje a továbblépésnek – persze viszek magammal minden szép emléket. A második trekként érkező, talán a legszebb hegedűfutamokkal ékesített For You, And Your Denial felnyalábol, majd az egyik legnagyobb sláger With You Around tovább repít minket remek dallamaival. Utóbbi sorai tartalmazzák talán a legdirektebb visszautalást a nyolc évvel ezelőtti opusra. Az idő múlásán merengő Hang You Up az első ballada, ami a szenzitív Sing For Me-n kívül az egyetlen ilyen típusú tétel a lemezen. Itt jegyezném meg, hogy tanultak a korábbi hibáikból, és ezúttal pont jó a lendületes versus visszafogott arány, és a korong hossza is éppen ideális (a Paper Walls szerintem a töltelékek miatt nem működött igazán). De ügyes egyébként is a számok elrendezése, hiszen az album közepén három pörgős szerzemény kapott helyet, melyek közül a Hide kicsit a My Friends Over You (New Found Glory) refréndallamát idézi, a Soundtrack pedig változatos gitártémáival hívja fel magára a figyelmet. A patent kórussal rendelkező See Me Smiling személyében viszont a végére is marad sláger.

Azt gondolom, a When You’re Through Thinking, Say Yes pontosan azt testesíti meg, amire mindenki várt évek óta. A 2003 előtti albumok szintjét szerintem megugorja, az Ocean Avenue ellenben továbbra is szilárdan áll a lábán, habár még egy olyan lemezt szerintem senki nem várt tőlük. Másrészt viszont jelen dalcsokor több mint egy mementó, sokkal inkább egy új szakasz kezdete, amelynek a Yellowcard – megszabadulva kötöttségeitől – felszabadultan vághat neki.

8/10