Yellowcard – Southern Air

„You don’t grow up, you just grow old” – énekli Ryan Key, illetve az őt a refrének erejéig kisegítő Tay Jardine, a We Are the In Crowd frontasszonya a Here I Am Alive-ban, és bár maga a szöveg másfelé veszi a csapást, belekapaszkodnék ebbe a nyúlfarknyi közhelybe, ugyanis ahogy pörög a Southern Air, úgy kap egyre markánsabb jelentéstartalmat ez a rövid, kontextusából kiragadott gondolat. A Yellowcard szerencsére nem úgy éli meg fogában az idegen anyag szaporodását, hogy a régen learatott babérok felett lamentálva próbál meg valami olyasminek tűnni, ami már évekkel korábban sem ment volna neki; a korai éra bájjal kevert, fiatalos hevét mindenféle mesterkélt sallang nélkül felváltotta egyfajta érett szenvedélyesség, ami ugyanakkor megfelelően tükrözi azt a belül leledző vitalitást, aminek ez a tíz új dal köszönheti a frissességét. Egy pillanatig sem érezni azt az izzadságszagot, ami például öt-hat évvel ezelőtt, az akkori kiadványok töltelékdalait hallgatva csapta meg az ember orrát. Habár a srácok mindig is a pop felől cibálták a műfaj bajuszát, ezúttal talán minden eddiginél nagyobb teher hárul Sean Mackin elragadó hegedűjátékára, illetve Ryan emelkedett énekdallamaira – a kihívásnak azonban az illetékesek hiba nélkül állnak elébe. A teljességhez hozzátartozik, hogy Sean O’Donnell kiszállt, az új basszusgitáros szerepébe pedig az a Josh Portman bújt, akit – a gitáros, Ryan Mendez mellett – leginkább a Staring Back kapcsán ismerhet a nagyérdemű. A dallamok azonnal a fülekbe tapadnak, még ha most talán nagyobb arányban is írtak középtempós témákat; a szövegvilág kellően szenzitív (a Ten címet viselő, egy gyermek elvesztéséről szóló ballada külön kiemelendő); a legsebesebb tétel, a Rivertown Blues során pedig még egy remek gitárszóló élményével is gazdagodhatunk. No, persze nem találták meg az örök élet elixírjét, csupán sikerült mindenféle erőltetett demonstráció nélkül, természetes fejlődés révén egy érettebb szakaszba lépniük, ami ugyanakkor magától értetődő felszabadultsággal párosul, ez pedig a Southern Air szinte minden soráról ordít. A legslágeresebb szerzemények esetén, mint például a Surface of the Sun, a klipes Always Summer vagy éppen a Telescope, pedig az a szívig hatoló borzongás is jelentkezik, ami igazán csak kivételes esetekben szokott – és ami egyébiránt a legjobb Yellowcard kompozíciókra jellemző csak.

A jacksonville-i kvintett tanult a hibáiból, és a When You’re Through Thinking, Say Yes óta sokat látott zenekarként, de törhetetlen fiatalosságát megőrizve lép a világot jelentő deszkákra – köztük augusztus 22-én a SZIN nagyszínpadára is (!) -, ezzel bizonyítva, hogy egy zenekar életpályája nem feltétlenül imitálja minden esetben a termék-életgörbe perdeterminált kanyarulatát. Persze a Southern Air nem egy hibátlan lemez, de nem is kell annak lennie, mi több, senki nem is várta, hogy az lesz; ellenben egyre inkább úgy tűnik, hogy ők a mainstream pop-punk legstabilabban ragyogó csillagzata, aminek itt van az újabb kézzelfogható bizonyítéka. Tizenöt év, nyolc sorlemez, milliós rajongótábor, közben pedig, nem felejtve a gyökereiket, emberek maradtak. Folytassa, Yellowcard!

8/10