Xibalba – Hasta La Muerte

A Hasta La Muerte ugyanis megtartotta a Madre Mia Gracias Por Los Dias erővonalait: a zenei alapokat még mindig a Sepultura, az Obituary és a Crowbar szentháromsága határozzák meg, azonban a törzsi kicsengésű metal hardcore-ral és sludge-dzsal való elegyítése egy terpeszkedőbb, megfontoltabb, és valamilyen szinten érettebb lemezt eredményezett. Ennek tükrében a lemezt egy helyenként drone-ba hajló, lassan örvénylő – és doommal rokon – aura határozza meg, amihez a latino gyökerek hipnotikus erejű figyelemirányítással járulnak hozzá. Az ilyen formán észrevett funkcióváltás szinte a lemez egészére igaz: a felgyorsult hardcore-taktusok, a reszelő metaltémák és a beszippantó lassítások épp annyira különülnek el egymástól, amennyire beilleszkednek abba az elidegenítő keretbe, melynek köszönhetően a Xibalba első igazi nagylemeze nem lesz unalmas. Persze a játékidő még így sem a legszerencsésebb, hiszen a közel egyórás album nem egy bármikor elővehető kiadvány, viszont épp emiatt hálás hallgatnivaló, ugyanis az egyes szerzeményeket összekapcsoló hangulati azonosság mégis egységesebb élményt ad a felvételnek, mint amit megtapasztalhattunk a tavalyi gyűjteményes kiadványon. A személyes hangvételű, többnyire az emberi szenvedés köré szervezett dalszövegek ezúttal a hangzásra is kihatnak, hiszen a ‘Madre már-már szuperszónikus keverésével szemben a Hasta La Muerte sokkal természetesebben, koszosabban szól, amitől még inkább kikerekedik, hogy egy kompromisszumoktól (és magától az emberiségtől is) eltávolodó metallemezzel van dolgunk. És mint olyan, a Hasta La Muerte nem egy igazán emlékezetes lemez: persze csúcspontjai akadnak, sőt, emlékezetes pillanatai is (mint a korábban bemutatott Sentenced, a csúcspont Mala Mujer, az Incendiaryval közös splitről ismerős Stone Heart, vagy a nyitó No Serenity), de a kiadvány inkább a hallgatás alaphangulatát határozza meg, és saját, belső sodrásával együtt halad előre, semmint az ember külön-külön dalonként érezné jó lemeznek. És az, hogy a Xibalba valódi bemutatkozása egy monolitikus kőtömb, egyben biztossá tette azt is, hogy az a bizonyos egyetlen dimenzió még mindig működőképes, magával ragadó, és olyan erőket képes felszabadítani a hallgatóból, melyre nagyon kevesek képesek. De azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a kör is hamarosan bezárulhat, hiszen a törzsi taktusok lebegtetően vészjósló hangvétele kiváltképp valós karaktert kölcsönöz a zenekar működésének, félő, hogy hosszú távon a szűk korlátok miatt megjelenhet az önismétlés, és ami azt illeti, ez most kicsit épp a játékidőben csap vissza. Ettől függetlenül a Hasta La Muerte egy hangulatteremtő, és valamilyen szinten határfeszegető album, amelynek egyetlen meglepetése az, hogy a gyűlöletben is nyugalomra lehet lelni a mizantróp csendben: legalábbis akit egy percig sem ráz a hideg a Stephen O’Malley-vel újragondolt Cold, vagy a fentebb is említett, hipnotikus Mala Mujer hallatán, az keresse csak tovább a fékevesztett és nyers fájdalmat, ami a beavatottak számára innentől csak harácsolt rutinnak fog tűnni.

7,5/10