Worthwhile – Carry On Kid

A tengerentúli hardcore/punk-színtér egyik legújabb, s talán legsikeresebb szerveződésének, a Wave-nek azt hiszem, nem kell különösebben bemutatni a jelentőségét (Touché Amoré, Defeater, La Dispute, Make Do And Mend stb.), hiszen nevével szinte nap, mint nap találkozunk az underground ösvényein, s észleljük a jelenség páratlanságát. Ezek az elmúlt években szorosra kötődő barátságok egy olyan zenei hangzásvilágot alakítottak ki, amely jelentős útmutatást szolgáltat a kortárs fiatal (elsősorban modern hardcore-ban gondolkodó) zenekarok számára. A Worthwhile is egyike azon bandáknak, amelyekre jelentős hatással voltak pl. a Defeater és a Toché Amoré legutóbbi kiadványai, hiszen a követendő út kérdése, az alázattal történő kiállás, valamint az érvényesülés titka mind-mind olyan problémakör, amelyeknek a megoldásához egy közvetett mentort kell fogadni. Az igencsak ígéretes Carry On Kid egy olyan bemutatkozás a műfajban, amely alapvető tónusán túlmutatva nem hoz különösebb zenei változásokat a szcéna zenei körébe, nem mutat túl azon, amelyet a Wave játszik közel három éve, azonban a tisztes helytállást teljes mértékben szavatolja. Ez már önagában is aduász lehet, hiszen, akinek nagy kedvence az Empty Days & Sleepless Nights vagy esetleg a Parting the Sea Between Brightness and Me, az biztosan egy újabb szoros barátra lelt. Szinte forr a levegőben az a bizonyos nyers szenvedély, az érzelmi kontaktot kiváltó atmoszféra, amely a színtér sajátja, s amely még biztosan nem fulladt ki, s lehet még bőven rá építkezni. A Carry On Kid egy rendkívül céltudatos lemez: panelesített Defeater (tényleg, szinte ők is írhatták volna), amely gyönyörű kontextusban szólítja meg a szenvedélyt, s egyben a reményt is, tele dinamikával, s erővel. Mindezek mellett képes változatos is lenni. Hiszen amellett, hogy a hisztiben fürdő dallamos hardcore/screamo-t tényleg a dobogó tetején definiálja, képes „szimpla” – igaz kicsit lágyabban értelmezett – hardcore-ral is kísérteni (Melody, Save Me), kikacsintani a hardcore punk alapok felé (Full Hands, Empty Hearts), sőt egy poszt-rock-szerű instrumentálban is építkezni (How Do I Look Up to a Man in the Ground?). Természetesen helyén kell kezelni a fenti attitűdöt, hiszen tendenciózus hiba a dallamíveken a világ siratásának eltúlzása, az érzelmi túlvállaltság akaratlan közvetítése, hiszen ezzel a lemez súlypontjait lehet elsimítani, az ismétlődő elemek megkülönböztethetetlenné teszik a csúcspontokat. Törvényszerű, hogy egy ilyen rendkívül bensőséges lemez esetében valamennyire jelen van a személyesség elurakodásának a problémája, azonban a Worthwhile remekül kezelte az ügyet: a titkuk az volt, hogy jó dalokat akartak írni, amely sikerült is nekik. Az egész dalcsokor egy hatalmas dallamos hardcore slágergyűjtemény, az olyan dalok, mint a Vagrant (Isaac Watts referenciák), az Unloveable, a Messy Masterpiece stb. egytől-egyig garantálják, hogy a stílus rajongói új kedvencet avathassanak a „szegény ember Defeatere” képében.

8/10