Wolves Like Us – Black Soul Choir

Szegény Wolves Like Us sosem lesz egy népszerű zenekar, és ez a legkevésbé sem az ő hibájuk. Közel is állnak a rekedt punkbandákhoz (mondja még ma azt bárki, hogy orgcore?), meg nem is, retrók is, meg nem is, ráadásul kifejezetten érdekes hangulatú slágereket írnak, leszerződtette őket egy egyre népszerűbb metalkiadó, turnéznak, és vannak klipjeik is. Azonban mégis úgy tűnik, hogy az ellenük szóló dolgok erősebbek: nem Amerikában zenélnek, és a zenéjüket gyakorlatilag megöli a generációs figyelemhiány.

Pedig semmi progresszív nincs abban, amit csinálnak, ha csak az nem számít annak, hogy ahelyett, hogy egy az egyben levették volna pl. a Quicksand vagy a Planes Mistaken For Stars hangzását, inkább csak kiindultak belőle – annyira, hogy a szaksajtó nem átall olyan neveket emlegetni velük kapcsolatban, mint a Deftones vagy az Alice In Chains (nem is alaptalanul). Annyiban azonban mégis osztoznak a különböző technikás vagy alternatív zenekarokkal, hogy ha a hangzásuk nem is, de a dalaik nem olyan könnyen megfoghatóak, csak itt nem az elvont atmoszféra, a túlgondolt koncepció, vagy a tizenkét percben tizenegy műfaj kliséiből merítő, saját fingját szagolgató erődemonstráció ennek az oka. Egyszerűen csak szokatlan számokat írnak, és hiába illene legalább annyira kerülni a kliséket, mint a zenekar, azért csak kimondásra kerül: hallgatásról hallgatásra egyre jobbnak érződő lemezeket adnak ki.

A Black Soul Choir még az elődjénél is jobban duzzad az energiától, miközben sem tempók, sem súly terén nem egy átlagon felüli darab, de ebben a húzásban van egy nagyon erős melankólia is, aminek a megteremtésében legalább akkora szerepet vállalnak a gitárok, mint Larsh Kristensen csak Gared O’Donnellhez közelíthető hangja. Attól függetlenül, hogy a lemez sötét témái és hangulata miatt az övé a fókuszpont, a Wolves Like Us zenéjét a gitárjáték adja el, ehhez elég meghallgatni az év eddigi talán legjobb dalát, az I Don’t Need to Be Forgivent, aminek a slágeres refrénje szinte fel sem tűnik a groove és a második felében lévő elszállós rész mellett. Ha minden tételbe jutott volna ennyi azonnal működő pillanat, akkor könnyebb dolguk lenne (a hallgatónak is), de az idő és az odafigyelés előnyére válik a többi számnak is. Sajnos nem az összesnek, de ahogy azok a bizonyos Deftones-pillanatok felfedik magukat, vagy ahogy hat-, vagy nyolcperces dalokat is gond nélkül eladnak, ellensúlyozza azt, hogy 8-9 dalnál több nem kellett volna a lemezre. Nem sokan fogják különlegesnek nevezni, vagy legekkel dobálni a Black Soul Choirt, pedig az év egyik legjobb hallgatói élményét nyújtja az átkötéseivel, a sötét tónusával egyensúlyban lévő erejével, és azzal, hogy akkor adja igazán meg magát, akkor tűnik elő a hangulati ködből az összes villanás, amikor egy másik lemezt már rég meguntunk. 8.5/10