Wolves At The Gate – VxV

Erre az egyenletre olyan mértékben cáfolt rá az elsőnek kikerült nóta, hogy alig hittünk a fülünknek. Steve Cobucci nemcsak hogy nem dalolássza tele az összes nótát, hanem a tiszta énekhangja mellé „kialakított” egy kissé rekedtes, ordítós vokált is, amit Nick Detty hörgése remekül egészít ki. Ez nem azért jó, mert a metálos haverok előtt végre nem kell szégyellnünk, hogy Wolves At The Gate-et hallgatunk, hanem mert sokkal változatosabbnak tűnik a lemez, és nem húz le egy komplett dalt egy gyengébben sikerült refrén. Változatosság terén a gitárokra sem panaszkodhatunk: bár a Facebook bio szerint négyen alkotják a csapatot, egy gitárral, itt bizony kétgitáros futamokat hallunk az album nagy részében, amik kellően dallamosak és megfelelő hátteret adnak a slágercore számoknak. Nem estek abba a csapdába, hogy Steve hangját megolvagolva átlagos breakdownhuszárkodásba csapnak át zeneileg, mint teszi ezt nagyon sok banda, hanem megpróbálják az üresjáratokat is feldobni egy-két merész trükkel.

Azonban a kérdést sajnos ismét fel kell tennünk: miért nem lesz ez az album sem milliók kedvence? Nem azzal van a baj, hogy vannak híresebb, jobban promótált alternatívák, hanem az efféle dallamos metalcore-ra egyre kevésbé van igény. Hét-nyolc éve óriásit ütöttek volna, most azonban ez egy olyan középút zeneileg, aminek az eredménye a két szék közé esés. Jó, nem lehet persze mindent erre kenni, mert valljuk be őszintén, nem lett tökéletes a VxV. Néhány töltelékdal, de legalábbis felesleges kitöltő rész lehúzza a hallgatási élményt, és hiába a változatosság, ha még mindig nehéz egyben végigülni a lemezt, annyira összefolyik néhány dal. Aki viszont ezen túl tud lépni, az biztosan nem fog csalódni, hiszen egy remekül összerakott, korrekt kis slágeres metalcore lemezt rakott le a WATG, ami még így is jobb, mint a legtöbb mostani próbálkozás.

7/10