Wolves At The Gate – Captors

Ami talán egy kissé fájó volt már akkor is, hogy egy EP-t sem sikerült összehozni egy-két töltelékdal nélkül, így egy 11 számos nagylemez megírása igazi kihívás lehetett a srácok számára. Ez ki is ütközik abban, hogy a dalok legnagyobb része egy tempóban robog végig az albumon, ami egy háromnegyed órás kiadványon már zavaró tud lenni. Nincsenek igazi törések, vagy szünetek a Captorsön, így pedig sokaknak fog a torkán akadni az a falat, ami apró részletekben fogyasztva igazi csemegének számítana. A legerősebb kapaszkodót ennek leküzdésére Steve Cobucci már-már poposan ragadós énekdallamai és hangszíne adják, amik szinte az egész lemezen képesek fenntartani az érdeklődést, még úgy is, hogy az amúgy kiváló, és az énekhez remekül passzoló dallamos „core” gitártémákból a végére elege lesz az embernek pontosan amiatt, hogy nem hagyják lélegezni a dalokat. Bár az eredeti ordítógépük az EP után lelépett, nem döntöttek úgy, hogy az egész albumot Steve hangjára építik, ami egyértelműen az egyik legjobb döntésük volt, hiszen hosszútávon biztosan nem lett volna kifizetődő egy teljesen énekközpontú lemez, mivel az album „súlyából” a zenei szekció által kierőltetett kiállások nem igazán veszik ki a részüket. A kevesebb ordítás és a lágyabb hangzás miatt így nem is mondhatjuk, hogy tökéletes helyettesítője lenne a Haste The Daynek, de a dallamvilága és ezzel együtt a refrének minősége is a kiadó erős középmezőnyébe helyezi őket, ahonnan egy kicsit összeszedettebb dalszerkezetekkel és több eredeti ötlettel hamar képesek lesznek kitörni. Azonban még így is egy igazán szerethető lemez a Captors, csak nem biztos, hogy mindenkitől megkapja azt a mennyiségű időt, amennyivel rá lehet érezni a szépségeire, hiszen még annak ellenére is nehéz hallgatnivaló, hogy az egész egy keményebb hangzású poplemez lett.

7/10