Within The Ruins – Invade

ELŐSZÖR

Hogyan is nyilatkozhatnék a tavalyi év talán legjobb albumáról bármilyen ömlengés nélkül. Egy biztos, nagyon nehezen. És gondolom ezzel nem vagyok egyedül. A Within The Ruins legénysége brutálisan fejelte meg bemutatkozó albumuk sikerét, és az Invade képében egy olyan emberfeletti teljesítményről tanúskodó albumot kaptunk, ami garantáltan lerobbantja a legtöbb ember fejét hallgatás közben. Nem elég, hogy nagyon durván sikerült számok vannak a korongon, de emellé még egy olyan hangzást is sikerült elérniük, amit nagyon rég hallottam. Talán az All Shall Perish gyöngyszeme, a The Price Of Existence volt utoljára ekkora favorit hangzás terén. Elég csak a harmadik tételre, a Behold the Harlotra gondolni és az első breakdownjára. Nem vagyok az a fajta ember, aki csak úgy kikel magából, de ez bizony még az utcán is megmozgatja az embert, képtelenség neki ellenállni. És talán ez a másik nagy erőssége az albumnak, hogy ezt a hatást ilyen mértékben képes kiváltani az emberekből. A gitárosokról már nem is beszélve, Joe Cocchi és Jay Van Schelt nyakatekert riffjei, valamint agyament dallamaikkal olyan hangulatot képesek teremteni, ami mellett alig lehet szívdobogás nélkül elmenni. Igazság szerintem az albumon én egyetlen gyenge pontra sem tudok rábökni, elfogultság ide vagy oda. Meglepő módon sokak nagy kedvence a két instrumentális tétel, ez azért ilyen jellegű albumok esetében nem igazán jellemző. De elég csak az Ataxia kezdő riffjeit hallgatni, az embert azonnal magával ragadja, vagy a záró Roads kicsit űrhangulatát átélni. De meg kell említenem a kilences sorszámú Oath-ot is, az album egyetlen vendégével büszkélkedő tételt, ahol nem más bukkan fel, mint Nate Johnson, a Through the Eyes of the Dead volt torka, aki a 2007-es Malice-en működött közre, és egy igencsak durva orgánum tulajdonosa. Az Oath utolsó, nagyjából 50 másodperce ezzel a szerepléssel nem kicsit durvul el:

Set the stage.
Scrape my bones from the pavement.
Light the fuse and run.
We’re all in danger
The clock is ticking and our time will soon expire.
This road can kill you but its worth every mile.
I’m never leaving here.
I’m never coming home.

A bemutatkozó Creature is igyekezett rávilágítani, hogy a srácok milyen irányba akarnak elindulni, viszont az az album a felénél elvesztette érdekességét, míg az Invade képes fenntartani az ember figyelmét az elejétől a végéig. Egy olyan számot sem tudok mondani, amiben legalább három helyen ne esne le az állam, ami azért 2010-ben elég nagy szó. Öröm látni, hogy kezd talán a vérbutaság háttérbe szorulni ezen a zenei színtéren. A Victory jó húzásai között tudhatjuk most már a srácokat is, és ha nem vesztik el ezt a zsenialitást, akkor még nagy jövő állhat előttük. 9/10 (Szabó Nándor)

MÁSODSZOR

Hiába szajkózták már 5-6 évvel ezelőtt is, hogy a metalcore kifújt, azért a színtér sokat formálódott az utóbbi időben, még ha kizárólag elődöktől merítve is, látszólagos újításokkal életben tartották a második hullámot. Bizonyára az is feltűnt mindenkinek, idővel a dallamok helyett/mellett óriási szerepet kapott a technikás elemek beépítése, mintegy szembemenetelve a korábbi megközelítéssel.

A Within The Ruins esetében sem beszélhetünk világmegváltásról, a színtér számos eldurrogtatott poénját kívánták összegyűjteni és az átlagnál technikásabban tálalni, valamint ha nem is tudatosan, sok pályatárshoz hasonlóan több-kevesebb sikerrel elmosták a határokat a metalcore és a deathcore között. A két saját kiadású EP-t nem hallottam, de a 2009-es bemutatkozás után megkockáztatom, talán nem is vesztettem sokat. Túl sok idő nem telt el a Creature és az Invade között, az előzetes sejtéseim pedig beigazolódtak: ez az album sokadik hallgatásra sem tűnik többnek, mint technikás és progresszív metalcore ihlette részek egymásra dobálása tényleges megszerkesztettség nélkül, vagy úgy is mondhatnám, a progresszivitásnak csupán a látszatát keltve kusza dalszerkezetekkel próbálnak érvényesülni. Ugyanakkor kicsit csalóka is, mert egy pár helyen azért rendesen egymásba kapaszkodnak a részek, így nem válik nehézkessé a hallgatása, ennek ellenére jót tenne az albumnak, ha lényegesen több témának lenne kifutása és nem kellene egyfolytában indokolatlan leállásokkal, valamint breakdownokkal megszakítani a lendületet. Maradjunk még egy kicsit a breakdownoknál: azon felül, hogy temérdek van belőlük, különösen értenek ahhoz, hogy pont a legrosszabbkor robbantsanak, bár ez azért a mennyiséggel valamilyen szinten összefügg. Az említett tényezők miatt inkoherenssé válik a lemez, amiről még számot sem nagyon tudnék kiemelni, talán az egyik instrumentális –  Ataxia kivételével, ám maradéktalanul az sem győzött meg. Sokkal inkább az tűnt fel, hogy Tim Goergen a szövegen kívül semmit nem tesz hozzá a számokhoz, még talán jobban is esik nélküle hallgatni. Ami megmenti a kiadványt az egyértelműen a két gitáros játéka, és bár az gitáriskola is már jól ismert, ebbe tényleg nem szándékozom belekötni. Ez ismét egy olyan banda, akiknél a technikai felkészültséget nem lehet firtatni, viszont a koncepciózus mű még várat magára. 5/10 (Deményfalvi Péter)