2013. december 10.
Tracklist:
01. Open The Gates
02. Say Hello To The Undertaker
03. Sewer Mouth
04. Left For Dead
05. One Foot In The Grave
06. Time To Reap
07. United Through Hatred
08. Good Ol' Fashion Bloodbath
09. No Man Is My Master
10. Snake Eyes
Műfaj: Szimfonikus deathcore
Támpont: Make Them Suffer, Dead Silence Hides My Cries, Ovid's Withering
Hossz: 34:07
Megjelenés: 2013. október 29.
Kiadó: Century Media
Webcím: Ugrás a weboldalra
A Winds of Plague az a zenekar, am sosem tartozott az élcsapatok közé – sem minőség, sem a rajongók mennyisége terén – mégis valahogy mindig megemlítődik a nevük. Mégpedig azért, mert ők voltak az elsők, akik szimfonikus elemeket a deathcoreba. Ez a recept 2008-as, Decimate the Weak című lemezükön igencsak figyelemfelkeltő volt, és bár az már a második anyaguk volt, sokan csak ekkor kapták fel rá a fejüket, holott ebből a receptből már akkor is sokkal többet is ki lehetett volna hozni, például ha a Between The Buried and Menek jut az eszébe valami hasonló ötlet. A WoP azonban igen gyorsan igen nagy sikerre tett szert, amit azóta nem nagyon sikerült megközelíteni. Nem azért, mert akkora teljesítménybeli visszaesés lett volna (a debüt, és a folytatása is inkább érdekességével, mint fogósságával követelt magának helyet az emberek szívében) sokkal inkább azért, mert err e az emberek is rájöttek. A kérdés már csak az, hogy ennek a tükrében a banda mit tett annak érdekében, hogy nevük újra a régi fényében tündököljön?
A válasz egyszerű: semmit. A Resistance-en pontosan ugyanazt halljuk, amit hat éve: középtempóból csak néha-néha elmozduló deathcore-t, amit last.fm-en biztos sokan hardcore-nak fognak cimkézni valamiért, és mindez alatt vonósfutamok szólnak , amelyekkel az egyetlen gond az, hogy nélkülük körülbelül ugyanannyit érnének a dalok, mint így. A szabályerősítő kivétel a négyes Left For Dead, ahol a zongorafutam ad némi pluszt neki (mondjuk a végén elég lehangoló azt hallani, ahogy fel lett játszva), és amúgy is van egy-két szám, ami egynél több hallgatásra predesztinálja magát (Time To Reap, No Man Is My Master), még akkor is, ha a korong egésze rettenetesen kiszámítható,és sajnos a Winds of Plague-nél is, ha csak kis mértékben, de már régóta megvan az a gagyi-faktor, ami miatt nem igazán lehet őket komolyan venni, és ez is rányomja a bélyegét a munkásságukra. Itt is fellelhető ez, a szövegek hagynak kívánnivalót maguk után (Sewer Mouth, de az se semmi, ahogy a Time To Reapet kezdik, bár ha a korábban linkelt Reloadedet vesszük alapul, akkor a Resistance még bőven jó ilyen szempontból). Mondjuk amúgy is kapnak hideget-meleget a srácok a magukról kialakított kép miatt, de hogy ezt megérdemlik-e, azt mindenki döntse el maga. A másik kérdéses dolog a lemez beharangozója volt, ami szerint most aztán visszakanyarodnak a régi hangzásvilághoz (ami azért érthető az Against The World után), amit, meg kell hagyni, sikeresen teljesítettek, ismét közelebb áll a dolog a metalhoz, mint a hardcore-hoz. A baj ugye csak az, hogy habár a hangzás a régi, a dalok feleannyira se emlékezetesek, mint anno, és mint ahogy az általában lenni szokott, ha egy zenekar nagyhangúan nyilatkozik arról, hogy visszatérnek az x nagysikerű album(ok) megszólalásához. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy a Resistance előrelépésnek számít elődjéhez képest, még ha ez az előrelépés Armstrongian kicsi is lett. De amíg a WoP lassanként totyog előre-hátra, és még mindig több energiát pazarolnak a promoképekre, mint arra, hogy értékelhető produktumokat adjanak ki a kezeik közül, addig nem meglepő, hogy a Make Them Suffer sugárhajtással húz el mellettük. És ki tudja, lehet, hogy ez a természetes kiválasztódás lényege. 5/10
