Whitechapel – A New Era of Corruption

Mindazonáltal már a lemez hallgatása során is megérett bennem a gondolat, miszerint a srácokban több rejlik annál, hogy egyszerűen csak összegezzék az elmúlt négy év színtérre vonatkozó kicsírázását (hozzátéve velős csontdallamokat, kísérleti hangszíneket, valamint mérhetetlen világfájdalmat), és akkor már aktuálisnak tekinthető hanyatlását, amelyből egyetlen kilábalási útvonalat – ahogy azt ma már tudjuk – egy pszeudo-death-hangzás elérése jelenthetett. Phil Bozemanék azonban mertek nagyban gondolkodni, és nem csatlakoztak a hullámjelenséghez. Ehelyett megcsinálták a műfaj egy olyan reliktum-értékű produkcióját, amely a valaha megírt leginkább zeneinek tekinthető, egyben leginkább metal-centrikus deathcore albuma.

A Whitechapel szerencsére nem azt az utat választotta magának, amelyben az amerikai death metal hangzás arányát tolták volna el saját zenei világukban (az eddigi tapasztalatok alapján többnyire más paraméterek teljes eltűnésének, netán háttérbe szorulásának rovására), hanem újradefiniálták saját hangzásukat egy egyszerűnek tűnő kiterjesztéssel. Ez az egyszerűség pedig lényegében közhely: a This Is Exile-on megismert zenei elképzelés most forrta ki magát igazán technikai és minőségi szempontból egyaránt. Az alábbi kitétel főként abban nyilvánul meg, hogy a breakdownok karakterüket tekintve is magukra vettek egy olyan, közvetetten Meshuggah-ihlette rigorozitást, amely nemcsak kiemeli kontextusából az adott szaggatást, hanem fel is erősíti az eleve meglévő apokaliptikus hangvételt. És azért lássuk be, manapság teljes fordulatszámon valóban ritkaság, hogy ez működjön is. Továbbá számolni kell azzal is, hogy a riffek jelen esetben már nem merülnek ki az amerikai iskola újraértelmezésében, lévén egy sajátos, újszerű metal színezetet öltöttek magukra, amelyek szólóban való kiteljesedései többször is olyan érzést keltenek, mintha egy, a 2000-es évek fordulóján levő Opeth-et kívánnánk magasabb fordulatszámon és nagyobb agressziófaktorban hallgatni. Ebben Phil hangszíne is közrejátszik, elvégre a legutóbbi nagylemezhez mérten acsarkodása sokkal hatásosabb, erőteljesebb. A 42 perces korongon egyszerűen nem lehet fogást találni, hiszen épp annyira dolgozott hozott anyagból, amennyiben hozzátett a saját portékájából is. És azt gondolom, így érdemes kezelni a hagyományokat, mert a Whitechapel most bizonyította igazán talpraesettségét, kiemelkedő szerepét a színtéren. A nagy kérdés persze még hátra maradt (nem, nem az, hogy miért ilyen csúnya a borító): az olyan dalok, mint a sodró, melankolikus örvényléssel – és hangsúlyos akusztikus leállással – felvértezett End Of Flesh; az örökmozgó Chino Morenóval rögzített Reprogrammed To Hate; vagy a klipes The Darkest Day Of Man hogyan adható elő maradéktalanul egy koncerten? Ha az égiek kegyesek lesznek hozzánk, remélem, hogy nem kell sokáig várnunk a válaszra.

Mert az A New Era Of Corruption – amely két elődjével szemben első ízben nem koncepcióra épül, csupán egy laza logikai váz kapcsolja össze a szerzeményeit – dalaiból kiindulva lehet szervezőereje egy olyan átalakulás alatt álló színtérnek, amely a következő másfél-két évben úgyis kihullajtja a saját hulladékát. Hiszen akiknek nem sikerül a maradéktalan átállás a death metal világában, két szék között a földre fognak esni. A természetes kiválasztódás pedig éppúgy nem kegyelmez, ahogy a Whitechapel sem.

10/8.