Weekend Nachos – Worthless

Tracklist:

01. Hometown Hero
02. Obituary
03. Black Earth
04. For Life
05. Old Friends Don't Mean Shit
06. Frostbitten
07. The Meeting
08. Worthless
09. Friendship
10. Jock Powerviolence
11. The Fine Art of Bullshit
12. Dubviolence
13. You Could Exist Tomorrow
14. Future

Hossz: 26:25

Megjelenés: 2011. május 17.

Kiadó: Deep Six Records/Relapse

Webcím: Ugrás a weboldalra

Életemben még nem voltam ennyire optimista. Pár éve azt hittem, hogy a grindcore és a powerviolence műfajok halottak, mert a nagy öregek mellett nem láttam azokat a zenekarokat, akik majd a jövő Nasumjai, Charles Bronsonjai, Hellnationjei lehetnek. Azóta eltelt három év. Rengeteg underground és nem underground zenekart került a látókörömbe: Insect Warfare, Magrudergrind, Hatred Surge, The Endless Blockade, Iron Lung, Spoonful of Vicodin, Chainsaw to the Face, Punch, és reggelig tudnám még őket sorolni, holott ezek még csak az amerikaiak. Majd találkoztam a Weekend Nachos tavalyi albumával. Mondtam már, hogy életemben nem voltam még ilyen optimista?

Kezdjük egy kis kitérővel: a powerviolence, mint műfajnév elég gagyin hangzik, de a mibenlétéről nem sokan hallhattatok. Egy egyszerű képlettel leírva: míg a tradicionális grindcore inkább gyökerezik a death metalból, addig az alábbi alműfaj a hardcore punk hagyatékaiból őriz meg többet – elég meghallgatni egy Capitalist Casualties számot, és érteni fogjátok, mire gondolok. Én kétfajta powerviolence vonalat különböztetek meg: vannak a régi nagyok, illetve ezek követői (CC, Lack of Interest, Sidetracked, Shaolin Finger Jabb, de nem feledkezhetünk meg a bostoni őshajtásokról sem, mint a Negative FX), valamint az újítók, akik egyre több teret nyernek (régebbiek közül Godstomper, Man is the Bastard/Bastard Noise, újabbak a The Endless Blockade, vagy az Iron Lung). A Weekend Nachos valahol a kettő között helyezkedik el, korai anyagaik egyértelműen a régisulis powerviolence vonalat követte, ám a 2009-es Unforgivable-tól kezdve ők is elkezdtek kísérletezni.

Az Unforgivable 2009 egyik legjobb lemeze volt, annyira kötetlenül kombinálták benne a grind, a hardcore punk, és néhol a sludge-elemeket, utóbbiak pedig a tavalyi Bleed EP-n még inkább előtérbe kerültek (két hétperces dal, a címadóban van egy félperces punk téma, a többi sludge), és az új albumon is nagyobb hangsúlyt kapnak ezek az elemek, mint az Unforgivable dalaiban. Amit eleinte negatívumnak éreztem, hogy a Worthless esetében sokszor mintha kötelességüknek érezték volna, hogy egy-egy téma bekerüljön egy dalba, a rövidebb szerzeményeknél (kivétel a Frostbitten) egyértelműen érezni a “gyors kezdés-végére belassulás” sablon:, ez az, amit például az Iron Lung tökéletesen meg tud oldani. Viszont ez csak egy apró nüansz, ami sokat nem ront a színvonalon, mivel kegyetlenül jól meg vannak írva a dalok, és ha másra nem is, arra mindenképpen jók a minden tételbe “kötelezően” elhelyezett lassú témák, hogy emészthetőbbé tegyék az anyagot, így aki meg tudott bírkózni – hogy az oldalon népszerűbb zenekart mondjak, amúgy nem sok közük van egymáshoz – a Magrudergrinddal, az nyugodtan próbálja be a Weekend Nachost is. Négy dalt kötelező kiemelni: a második Obituaryt, ahol először szembesülünk igazán a hipergyors témák erejével, mellesleg a szövege is tanítani való (“High school is over, isn’t that scary? Now you are just an obituary.”); valamint a The Meeting/Worthless/Friendship triót annak ellenére, hogy az első kettő között felcsendűlő háromperces sípolás kibírása elég embert próbáló feladat. Külön említést érdemel a Jock Powerviolence is, bár igazából csak a Fall Out Boy énekes, Patrick Stump közreműködése miatt (aki maga is dobolt hasonszőrű bandákban, persze még a FOB előtt), és persze ott van a záró Future is. Ezt leginkább csupa nagybetűvel kéne, mert ami abban a hét percben megy, az alighanem 2011 legsúlyosabb pillanatai közé tartozik. Ebben a sludge darabban egy rövid darálás után egyetlen riff van eljátszva rengetegszer, de folyamatosan lassul és lassul, a harmadik tempólassításnál én komoly veszélyt jelentek a bútorzatra mind a 60 kilómmal.

httpv://www.youtube.com/watch?v=C2rKzb8fpHo

Külön adalék, hogy én még powerviolence albumot úgy megdörrenni, mint a Worthless, még nem hallottam: egy hangszer sem nyomódik vagy tompul el, de közben a maga módján mégis zajos. Azt azért hozzá kell tenni, hogy John Hoffman ugatása rém egyhangú tud lenni egy idő után, bár ez is inkább csak apróság, hiszen a szövegei – melyek a hagyományokhoz híven nem mentesek a gúnytól – több mint korrektek. Ez így összességében bőven meggyőző: az apró hibák persze ott vannak,  és emiatt nem tudok tökéletes pontszámot adni, de a kilences simán, érintés nélkül megvan. A jövőt illetően pedig maradok optimista.

9/10