Weekend Nachos – Worthless

Kezdjük egy kis kitérővel: a powerviolence, mint műfajnév elég gagyin hangzik, de a mibenlétéről nem sokan hallhattatok. Egy egyszerű képlettel leírva: míg a tradicionális grindcore inkább gyökerezik a death metalból, addig az alábbi alműfaj a hardcore punk hagyatékaiból őriz meg többet – elég meghallgatni egy Capitalist Casualties számot, és érteni fogjátok, mire gondolok. Én kétfajta powerviolence vonalat különböztetek meg: vannak a régi nagyok, illetve ezek követői (CC, Lack of Interest, Sidetracked, Shaolin Finger Jabb, de nem feledkezhetünk meg a bostoni őshajtásokról sem, mint a Negative FX), valamint az újítók, akik egyre több teret nyernek (régebbiek közül Godstomper, Man is the Bastard/Bastard Noise, újabbak a The Endless Blockade, vagy az Iron Lung). A Weekend Nachos valahol a kettő között helyezkedik el, korai anyagaik egyértelműen a régisulis powerviolence vonalat követte, ám a 2009-es Unforgivable-tól kezdve ők is elkezdtek kísérletezni.

Az Unforgivable 2009 egyik legjobb lemeze volt, annyira kötetlenül kombinálták benne a grind, a hardcore punk, és néhol a sludge-elemeket, utóbbiak pedig a tavalyi Bleed EP-n még inkább előtérbe kerültek (két hétperces dal, a címadóban van egy félperces punk téma, a többi sludge), és az új albumon is nagyobb hangsúlyt kapnak ezek az elemek, mint az Unforgivable dalaiban. Amit eleinte negatívumnak éreztem, hogy a Worthless esetében sokszor mintha kötelességüknek érezték volna, hogy egy-egy téma bekerüljön egy dalba, a rövidebb szerzeményeknél (kivétel a Frostbitten) egyértelműen érezni a „gyors kezdés-végére belassulás” sablon:, ez az, amit például az Iron Lung tökéletesen meg tud oldani. Viszont ez csak egy apró nüansz, ami sokat nem ront a színvonalon, mivel kegyetlenül jól meg vannak írva a dalok, és ha másra nem is, arra mindenképpen jók a minden tételbe „kötelezően” elhelyezett lassú témák, hogy emészthetőbbé tegyék az anyagot, így aki meg tudott bírkózni – hogy az oldalon népszerűbb zenekart mondjak, amúgy nem sok közük van egymáshoz – a Magrudergrinddal, az nyugodtan próbálja be a Weekend Nachost is. Négy dalt kötelező kiemelni: a második Obituaryt, ahol először szembesülünk igazán a hipergyors témák erejével, mellesleg a szövege is tanítani való („High school is over, isn’t that scary? Now you are just an obituary.”); valamint a The Meeting/Worthless/Friendship triót annak ellenére, hogy az első kettő között felcsendűlő háromperces sípolás kibírása elég embert próbáló feladat. Külön említést érdemel a Jock Powerviolence is, bár igazából csak a Fall Out Boy énekes, Patrick Stump közreműködése miatt (aki maga is dobolt hasonszőrű bandákban, persze még a FOB előtt), és persze ott van a záró Future is. Ezt leginkább csupa nagybetűvel kéne, mert ami abban a hét percben megy, az alighanem 2011 legsúlyosabb pillanatai közé tartozik. Ebben a sludge darabban egy rövid darálás után egyetlen riff van eljátszva rengetegszer, de folyamatosan lassul és lassul, a harmadik tempólassításnál én komoly veszélyt jelentek a bútorzatra mind a 60 kilómmal.

httpv://www.youtube.com/watch?v=C2rKzb8fpHo

Külön adalék, hogy én még powerviolence albumot úgy megdörrenni, mint a Worthless, még nem hallottam: egy hangszer sem nyomódik vagy tompul el, de közben a maga módján mégis zajos. Azt azért hozzá kell tenni, hogy John Hoffman ugatása rém egyhangú tud lenni egy idő után, bár ez is inkább csak apróság, hiszen a szövegei – melyek a hagyományokhoz híven nem mentesek a gúnytól – több mint korrektek. Ez így összességében bőven meggyőző: az apró hibák persze ott vannak,  és emiatt nem tudok tökéletes pontszámot adni, de a kilences simán, érintés nélkül megvan. A jövőt illetően pedig maradok optimista.

9/10