We Came As Romans – Tracing Back Roots

Tracklist:

01. Tracing Back Roots
02. Fade Away
03. I Survive ft. Aaron Gillespie
04. Ghosts
05. Present, Future, And Past
06. Never Let Me Go
07. Hope
08. Tell Me Now
09. A Moment
10. I Am Free
11. Through The Darkest Dark And Brightest Bright

Műfaj: metalcore, emocore

Támpont: The Devil Wears Prada, Memphis May Fire, The Word Alive

Hossz: 40:38

Megjelenés: 2013. július 23.

Kiadó: Equal Vision Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Vannak bandák, akik az örök másodhegedűs szerepét öltik magukra és azzal az árral próbálnak úszni, amit a szerencsésebb, jobban felkapott csapatok húznak maguk után. A We Came As Romans kezdetben ígéretesnek tűnő próbálkozásai ugyan kellemesek voltak, de a The Devil Wears Prada jobban csinálta a szintis/énekes metalcore-t, így magasan ők jöttek ki abból a párbajból, amelyből mára inkább csak egy hangyapiszoknyi presztízskérdés maradt. Valószínűleg ők is megérezték, hogy az előző két lemez vonala ha nem is számít tévútnak, de valamit változtatni kell rajta, ha életben akarnak maradni a színtéren.

Nem mintha panaszkodniuk kellene a rajongóik számát illetően, de azt a kihasználatlan potenciált, amely a legtöbb számukban mégis megvolt valahogy sosem tudták felszínre hozni és ahelyett, hogy a lehetőségeiket kihasználva igazán nagyot dobbantottak volna, inkább csak beálltak a sorba a többi hasonszőrű banda közé. A Tracing Back Rootson mégis érződik az a pozitív irányú változni akarás, amelynél szinte már úgy érezhetnénk, hogy ez egy jó album, azonban még mindig annyira ragaszkodnak a betanult dolgokhoz, hogy végül nem lesz belőle semmi. Szerencsére lassan véget ér már az a korszak, amikor egy banda szarnak van titulálva, csak mert nem játszik “keményebb és sötétebb” zenét, mint előzőleg, ennél fogva talán még öröm is, hogy egy kicsit tovább is látnak az eddig erőltetett szintis metalcore-nál a béna pop-punk refrénjeikkel, és bepróbálkoznak egy kicsit könnyedebb megközelítéssel. Persze odadörrentenek, ha szükség van rá, nem is kevésszer, de Kyle Pavonra és énekhangjára építik fel a lemezt egyértelműen, ami az előzmények tudatában bátor lépés, ugyanis ő volt az, aki már a korai albumokon sem volt képes igazán brillírozni (vagy csak nagyon ritkán). Innentől fogva pedig nagy meglepetés nem fog várni minket: néhol keményebb, néhol könnyedebb megszólalású, a rock és a metalcore határmezsgyéjén táncoló dalok, amelyek elszólogatnak maguknak, talán még kedvencek nótákat is találunk róla, de mélyebben nem nagyon van kedvünk beleásni magunkat. Már a gitárok jóval egyszerűbb témáin is érződik, hogy kicsit beleuntak az elvárásokba, és inkább játsszák azt, amit szeretnek.

Ami viszont nem jelenti azt, hogy jó is, amit csinálnak, ugyanis az album hullámzó színvonala kellően rányomja a bélyegét a hallgatási élményre. Nincsenek kiugróan jó pillanatok, inkább csak egy olyan folyam az egész, aminek a végére érve nem sok minden marad meg bennünk. És talán ez lesz az ő örökös keresztjük: hiába a jó énekes és a jó zenészek, még mindig nem tudnak olyat letenni az asztalra, amivel kiérdemelnék a helyüket a színtér legjobbjai közt. A debütáló nagylemez dicsfénye már igencsak kopottá vált és ezen ez a kissé felszínes, dallamos album sem javított sokat. Rossznak ugyan nem mondható, de elmúlt az az idő, amikor még reménykedtünk abban, hogy ettől a bandától igazán nagy dolgokat fogunk hallani.

5,5/10