Watch My Dying – Moebius

Három éve már az utolsó Watch My Dying korongnak, gondoltam, s elöntött a nosztalgia melege, amint az új lemez igényes digipackját a kezembe vettem. Bár a borító furcsán ismerős, azért annak tudatában, hogy komoly munka, meg egy hadseregnyi vendégszereplő áll a lemez mögött, kíváncsian vetettem magam bele ebbe a háromnegyed órás anyagba, amire ennyit kellett várni.

Az elvárások a következők voltak: legyen erőteljes, rúgjon föl nekifutásból, szakzsargonnal élve horzsoljon, s e mellé járuljanak olyan szövegek, amik az ember agyát kicsavarják, aztán lemossák vele a vért a falról. Eddig ez volt a WMD-koktél receptje, amivel jelentős elemmé váltak a hazai színtéren. Amellett, hogy elkerülték a 'modern Akela' megbélyegzést, Gábor tolmácsolásában a magyar szöveg hörögve sem volt vállalhatatlan, s a stúdióban kifőzött anyaguk rengeteg embert vonzott a színpad elé. Hogy mit csináltak ezzel a megközelítéssel, azt nem tudom, de a Moebius az… valami más.

A zúzós rontás-bontást az eddigieknél jobban szét van tagolva, helyenként a Meshuggah örvénylését idézve, általában véve pedig pörgés helyett inkább hömpölyög. Ennek játszanak alá a megzabolázott gitárok, akik bár borongósan és vészjóslóan szólnak, nem kerülnek főszerepbe. A többnyire vokálokban besegítő vendégek sem őrjöngenek, kivéve a gondosan eltagolt, rövidre fogott kaotikusabb-részeknél. Röviden szólva a Moebius visszavett a lendületből, s gyakran kelti azt a hatást, mint amikor egy katatón állapotba leszedált idegbeteg néha azért csak-csak feltör, aztán lefejeli a vakolatot a falról.

A daraboltság néha nagyon otrombán jön ki (mindenért), s a vendégszereplők miatt mosolyt csaló családias érzés sem ugyanaz, mint amit az ember egy Carbon vagy Fényérzékeny hallgatása közben érez. A tíz szám nem is mozog túlzottan széles skálán, sem megoldások, sem hangulat terén (az Innersight-os Lukács Eszter andalító hangja hiába más világ, mint Tóth Gergő a 2359-en, egyik sem csalogat elő különösebben nemes érzéseket), bár ezt az elvetemültségüktől megkopasztott szövegekre is lehetne fogni.

Összefolyik, és a Holtsúly (feat. Gabó Ádám – Cadaveres) jobbik felén, az Éter (Bátky Zoltán – Wendigo) morózusságán, no meg Az Utolsó Hívás 'bazd, ez Lukács a TCS-ből!' pillanatán kívül az album egy helyzetben stagnál. A néhol beúszó, standard metálkellékeken túli hangok és megoldások hamar elvesznek (bár a hattyúdal fő dobtémája üde kivétel), s hiába a sok vendég, meg Vijaya Gauranga das Krisnás mantrázása (címadó dal), a Moebius egysíkú.

Sem további eufemizmusokba, sem tirádákba, sem tán oktalanul bántó szavakba nem akarok bocsátkozni – nekem nem tetszett a lemez. A WMD-ben szerintem ennél sokkal több lehetőség rejlik, de leszedálták, s noha a törzstábor nem fog elfordulni tőlük, még ha a lemez dalait sikeresen is adják elő élőben, a korábbi korongok többet ígértek, mint az 'extrém metál' ragadványjelzőt. Főleg kétezer-kilencben.

6/10