Watch My Dying – Fényérzékeny

Felemás érzések kerítettek hatalmukba a kettes WMD meghallgatásakor. Igazából elvárásaim nem voltak konkrétan, hogy mit is akarok hallani rajta, hiszen eddig is folyamatosan változott a társaság, és a változások csúcsa eddig a Klausztrofónia volt, ami bekategorizálhatatlan elegye volt a death/thrash metal-nak, az indusztriális hangzásnak és a Meshuggah által is képviselt rendkívül komplex agymenésnek. És működött, működik mind a mai napig. A mérce tehát magas.
Nem könnyű hallgatnivaló a Fényérzékeny. Súlyos, néhol meghökkentő, néhol elmebeteg, néhol emészthetetlen, néhol popslágeres. Először határozottan nem tetszett, csalódásnak tűnt. Olyan volt, mint az első, és mégsem. Rá kell érezni az ízére, hangulat kell hozzá. Ami viszont nem változott, hogy a szövegeket ha értem, akkor sem értem. Elvont, művészkedő, és egész egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni velük. Persze ezt nem rovom fel hibaként, sok odafigyeléssel megfejthetőek, és az is a javukra válik, hogy nem százszor megrágott gondolatokkal terhelik szegény hallgatóságot. Itt a szöveg éppúgy a zene része, és nem csak rémes-rímes műfaji közhely és klisé halmaz, mint rengeteg magyar lemezen.
A legszembetűnőbb különbség a Klausztrofóniához képest, hogy sokkal dallamosabb, dalcentrikusabb az új anyag. Ugyanakkor érettebb is, míg az előző lemezre a bizonyítani vágyás volt a jellemző, megmutatni mindent, addig most jobban összpontosítottak arra is, hogy valóban dalok szülessenek. És születtek…

Egyből a sűrűjében kötök ki, amint az Elsőbbségi megkezdi húsos riffjeivel az agyzúzást. Monoton, komplex, és blackesen fűrészelős, szélvészgyors részek váltogatják egymást, biztosítva a nagyérdeműt, hogy nem fog csalódni. És valóban nem. Már itt észrevenni a változást, kemény dallamok, gitárszólók díszítik végig.
Valószínűleg az album húzódala lesz a Fényérzékeny, WMD mércével mérve kimondottan dallamos, hála a gitártémáknak és a lágyabb átvezetéseknek. Kőkemény, mégis elsőre könnyen megjegyezhető témákkal induló, sodró lendületű dal, brutális dallamokkal, remek refrénnel.
Mondhatni tipikusan kezdődik A tegező, jellegzetes tört ütemekkel, de a verzék alatti dobokra épülő részek itt is új színt hoznak.
Ismét koncert-kedvenc esélyes szerzemény, a Sztereotip (Állami sláger) jön. A cím becsapós, nincs az az állami, vagy kereskedelmi rádió, ami leadná. De nem baj, mi ezért szeretjük őket, őrülten.
A Metrikus egy mondhatni tipikus WMD nóta, Meshuggah-os őrlésekkel, középtempósan végigcammogva a hallójáratokon. Vele ellentétben szinte már könnyeden, thrash-esen robban be az Ohm, az aprításból megnyugodva lép ki a kissé lebegős átvezető, jó énekdallamokkal, jó gondolatokkal. A középrész klasszikusabb szólója szintén kicsit kiemeli a dalt a többi közül.
Komplexen zakatoló tétel következik 50Hz-en. Alapvetően nehézkesebb, Meshuggah ízű szerzemény, az énekbetétek teszik kicsit könnyebben fogyaszthatóvá. A visító szóló alá pakolt őrlő alapok persze azért megnehezítik a befogadást.
A folytatásban egy meglepő fordulat következik: kellemes női énekhang szólal megHáttal álmodóban, és lágy akusztikus dallamokkal felvértezve kényezteti hallójáratom. Amennyire utáltam először, épp annyira tetszik most már. Sokadik hallás után pedig már semmi meglepő sincs benne, ennek itt a helye, épp ezen a helyen.
Szintén jellegzetes témákból építkezik a Hínár, a lassúból a középtempóig emelkedik a tempó, a végén egy kis ujjgyakorlattal, majd ismét jön a monoton alapriff. Érdekes, sokféleképpen értelmezhető mondanivalójú szerzemény a magával ragadó mélységről, amit értelmezhetünk úgy is, mint a bűnbeesést, a bűnözést, amiből nincs kiút, de ha elvont akarok lenni, a szerelem érzése is ilyen. Leránt a mélybe, fojtogat, nem enged el, szorít, kínoz.
Egyfajta lazítás, de nem üresjárat a kissé sejtelmes, misztikus hangulatú Om, csupán zajok egyvelege, amiből a záró tétel, a 9 kapu bontakozik ki. Zakatoló, sodró, s mint a többi, szenvedélyes. Mondanivalója számomra nem világos, egy másik útról szól, ami megint csak értelmezés kérdése, mi is lehet.
Több hétnyi ismerkedés, hallgatás, rágódás után is azt mondom, felét se ismertem ki a lemeznek. Vannak még megfejtésre váró feladványok, részek, melyeket szokni kell, emészteni, nem az a jellemzően egyszer hallgatható anyag. Sőt, úgy nem is szabad nekiállni, nem nyílik meg egykönnyen, de ha nekem, mint hallgatónak sikerül ráhangolódnom, akkor fantasztikus élményben lesz részem. A kissé filozofikus szövegek pedig sokat hozzátesznek, és sok fejtegetésre adnak lehetőséget.
Nem könnyű, továbbmegyek, nehéz hallgatnivaló a Fényérzékeny, de meghálálja a ráfordított időt. A zenekar életében kétségkívül új mérföldkő született, és a magyar metal színtér újabb kimagasló lemezzel lett gazdagabb. Kellenek az ilyen lemezek.

10/10.