Hazai Hét: Wasted Struggle – Guillotines

Akik az utóbbi időben nyomon követték a banda működését, már a koncertek alatt is tapasztalhatták, hogy az új dalok minden korábbinál mocskosabban szólnak, arra azonban senki sem gondolhatott korábban, hogy a Guillotines ennyire jó lesz. Ebben épp annyira játszik közre a SuperSize-ban kikevert, bivalyerős megszólalás, mint a dalok minősége, hiszen Adamek Robiék sosem voltak ilyen közel legnagyobb tanítójukhoz, a Cursedhez. A rövid, ám agresszív és nyers dalokat – amelyek nem idegenkednek sem black metalos, sem sludge-ba révedő kikacsintásoktól sem – alapvetően meghatározza az a nihilista, mindenről lemondó kisugárzás, amelyben a Deathwish-nél ténykedő zenekar volt a legjobb, ugyanakkor a ’Wasted fegyverténye mégis az, hogy felül tud kerekedni az egyszeri eljátszáson, ezáltal pedig a Guillotinesnek saját, karakteres atmoszférája van. A basszusgitáros Karsay Máté nagyon jól osztja meg az egyes énektémákat Robival, a kettejük közötti kontraszt így épp annyira meghatározó, mint a dobos Csonti feszes és váltásokban gazdag dobjátéka, amit Lali rideg, disszonáns és dühös riffei, kvintjei fognak közre. Érdemi csúcspontot pedig az egységesen magas színvonalú dalok miatt lehetetlen kiemelni, viszont az tény, hogy a majdnem hatperces Wounded Servant hallatán nem nagyon tud nyelni az ember, hiszen a jobbára egyetlen meghatározó riffre felépülő dal olyan pusztító erővel bontakozik ki, hogy azt tanítani lehetne, bár ez áll az azt megelőző alig háromperces dühbombákra is. Ennél többet pedig nem is lehet mondani a Guillotinesről: a Wasted Struggle jobb formában van, mint valaha, a most kiadott hat dal pedig egy olyan érett és felnőtt zenekart tükröz, amely méltán érdemli meg a műfaj szerelmeseinek figyelmét. – 8,5/10