War of Ages – Return to Life

A pennsylvaniai ötös talán az egyik legsarkalatosabb mintája annak, amikor egy zenekar szinte önmaga hagyományaként képzeli el munkásságának folytatását, hiszen a War of Ages gárdájáról elmondható, hogy ötödik nagylemezéhez érkezve sem újult meg, sőt előző lemezükhöz, az Eternalhoz képest kifejezetten visszaléptek. Ez azért is különösen baj, mert a műfaj (sőt, a Facedown Records) hanyatlása rendkívül szembeötlő, igaz a kollektívan kezelt metalcore-ban még érezhetően van lehetőség (technikásodás, a gyökerekhez történő visszanyúlás, a hardcore panelekhez húzódás, műfajfúzió stb.), de a keresztény metalcore jelene annyira ingatag, hogy egy bizonyos szünet jót tenne neki, felettébb a jelenleg kialakult helyzetből kiindulva. Ugyanis feloszlott időközben a Destroy the Runner és a Haste the Day, az As I Lay Dying munkássága, valamint fénye jelentősen megkopott az elmúlt években, az A Plea For Purging és társaik inkább képviselik a szegény ember metalcore bibliáját, mintsem a műfaj mentsvárát, s még sorolhatnánk. A lehetőség adott volt ahhoz, hogy a csapat meghatározó szereppel lépjen fel a színtéren a Return to Life dalcsokrával, de elvárásaink hiú ábrándok maradtak csupán, hiszen nem kaptunk mást, mint egy túlpanelesített, végletekig újrahasznosított lemezt, amely elbukik a túlzott izzadtságszagban.

A dallamos metalcore játszásának egyik fontos titka a minőségi és hangulati egység fenntartása, hiszen ha egy zenekar képes alárendelni magát a túlzott gitármaszturbálás mellett a hallgató megérintésének, legyen az egyszerű motivációs jelleg vagy pillanatnyi hangulatrajz kiállítása, akkor annak a csapatnak nyert ügye van. Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy főként a keresztény műfajpólus mellett nem lehet elég szerteágazóan alkotni, hogy olyan árnyalatokat tudjon egy banda a megnyilvánulásába csempészni, amely hosszútávon, olykor egy egész életművön át szórakoztató tudjon lenni. Az elmúlt években ihletben gazdag War of Ages munkássága a kortárs csapatokhoz hasonlóan elrejti a fehér köpenyt, s a folytonos kísérletezgetést az ösztönös dalszerzői gyakorlattal helyettesíti, egyfajta együttállásban a színtér többi zenekarával, hiszen a bámulatosan nyitó Haste the Day után nyert tér megengedte a kópiák életben maradását mindenfajta egyéni innováció mellőzésével.  A Return to Life-nak így szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a műfaji – s egyben zenekari – végkimerültség órájába kell belecsöppennie, így akkor jár a legjobban, ha megtartja kifinomult keresztény kontextusát, All That Remains ihlette gitárfutamait, középtempóból táplálkozó ritmusszekcióját a korábbi anyagokról, se felhúzza magára az önzetlenség-elvet: mindent megtesz azért, hogy indirekt módon adjuk meg magunkat a daloknak, a ragaszkodásnak. Azonban nem számolt azzal a ténnyel, hogy a keresztény ideológia létjogosultsága kezd kiveszni a metalcore oldalhajtásából, s mindinkább beköltözik a modern szellemiségű, sokszor poszt- jelzőkkel felvértezett hangkereső zenekarok repertoárjába, amelyek sokkalta inkább tudják a szellemiség megszólalását átadni, mint a War of Ages. Erre a tavalyi Hands lemeznél nem is kell korábbra mennünk, s fel is vetődik a kérdés, hogy mi az, ami relatíve hangulati egységben képes tartani mégis azt, amit már annyiszor hallottuk, hogy már azelőtt dúdoltunk, hogy hallottuk volna. A nyers döngölés nem képes a feszültség megteremtésére, a breakdownok mindössze közjáték fenntartására alkalmasak, a melódiák kimért folytonossága, a szólók elhasználtság érzete pedig nem kölcsönöznek érzelmi sodrást, sokkalta inkább társaik egy olyan karakternek, amely a „járható utat járatlanért fel ne adj!” mondás szoros barátja, sőt kifejezett követője. A dallamos metalcore atmoszférája viszont páratlanul jelen van, mondhatni működnek azok a hatásmechanizmusok, amelyek ilyenkor szükségesek, ugyanakkor nagyon kár, hogy a War of Ages nem tudott annyira megújulni, mint legutóbb a dallamos metalcore bajnok Unearth, s nem volt képes olyan dalokat írni, amelyek bátran és egyben jól is sűrítik a stílusjegyeket.

Így a Return to Life képtelen kibontani önmagát, emiatt egy felületes érzést kelt, hiszen nem elég robbanékony, kevés az olyan váltás, amelyre bátran csettinthetnénk. De talán ez a dallamos metalcore 2012-ben, így ki kell jelentenünk, hogy ha létezik egy bizonyos „manufaktúra” a metalcore-ban, akkor a War of Ages új nagylemeze csak egy újabb termék az öreges gyártósorról. Összességében elmondható, hogy a WoA talán az alkotás szabadságától mit sem remélve adta meg magát a sztenderdeknek, s nem volt, s talán nem is lesz készen arra, hogy valaha is megírjon egy medréből kilépő metalcore albumot. A minőségi beálláson átesett dallamos metalcore-nak a rajongói azonban nem fognak kifejezetten csalódni, hiszen ez az anyag elsősorban nekik szól, így ők bátran tehetnek nem csak a lemezzel, de a csapat életművével is egy próbát.

6/10