Walls Of Jericho – Redemption EP

A detroiti Walls Of Jericho-ra méltán aggatható rá a „meglepetések bandája” elnevezés, hiszen a Candace képében egy módszeresen szétvarrt-, és férfiakat megszégyenítő, öblös orgánummal rendelkező zenekar függetlenül attól, hogy a dojcse-metálgád Helloween kultikus albumának címét viseli, a további hasonlítgatások érvényüket vesztik, ha egy kicsit is belefülelünk a kvintett munkásságába.

A ’98-ban alakult pofánrúgós hardcore banda első nekifutásra dobos problémák miatt 2001-ben földbeállásra kényszerült, azonban az alapító tagok nem hagyták annyiban a dolgot, így a Walls Of Jericho főnixmadárként támadt fel hamvaiból egy megbízható dobossal egyetemben: így születhetett meg a máig legizgalmasabb ‘Jericho korong az All Hail The Dead képében, melynek kikristályosodott brutális és agresszív hardcore/metal elegye jóval nagyobb port kavarhatott a nemzetközi színtéren, mint elődei (bár azokkal sem volt ordító – hehe – probléma). A zenekar nagyobb volumenű befutása a 2006-os With Devils Amongst Us All megjelenéséhez datálható, mely négyzetre emelte az agressziót, ám ennek köszönhetően a produktum némileg kevesebb izgalmat, és színesítést tartalmaz: 11 fejrázós, metalos hangzásvilágú ‘core himnusz; se több, se kevesebb. Azonban nemrég meglepő kijelentéssel rukkolt elő Candace: a zenekar szélesebb mélységre kívánja kiterjeszteni zeneiségét, így Corey Taylorral (Slipknot, Stone Sour) egy közös, akusztikus kislemezt vesznek fel. És aki azt hitte, hogy ez vicc, az velem egyetemben tévedett, mert ez a szokatlan és némileg hihetetlennek ható kijelentés tényleg megvalósult; noha azt is figyelembe kell venni, hogy nyilván senki se várjon az Opeth, vagy az Antimatter hangulatiságával egyenértékű kiadványt – ha már az akusztikus közegben érvényesülő hangulatkeltésről kell beszélnünk.

Az öt nótát 22 percre sűrító Redemption három szerzeményében bukkan fel mindenki nyolcas számú bohóca, és lágy énekdallamainak köszönhetően Candace is egy új, eddig jobbára ismeretlen arculatát villantja fel, elvégre melódiák terén még nem igazán azonosíthattuk be melodikusabb karakterét, hála a ‘Jericho arcbamászóbb zenei közegének (persze kivételek így is akadtak, szó se róla). A kiadvány melankolikus fűszerezésű aurája nem egy esetben a Lacuna Coil debütáló kislemezét juttatja eszembe, azonban különbség gyanánt mindenképp meg kell jegyezni, hogy a WOJ-ra jellemző életerő és energia még ilyen hangszerelésben is képes térnyeréshez jutni – hála a fel-felbukkanó elektromos gitárok (szinusz)hullámveréseinek -, tehát aki kimondottan sarokban ülős-cipőbámulós szerzeményekre számít, annak csalódást kell okoznom. A tételek között a ‘Deviles No Saving Me (kissé Evanescence-izű) újragondolása mellett felbukkan a The Animals klasszikusa, a The House Of The Rising Sun is, mely pont annyira őrizte meg egyéni hangvételét, amennyire sikerült a bandának önmagához idomítania, s ezzel együtt is abszolút szerethető, valamint bármikor hallgatható ez az EP.

Csalóka dolog a Redemptionnel barátkozni, hiszen egy laikus akár új kedvencet is avathatna ezen nóták hallatán – és aztán hatalmasat csalódna az előző lemezek megismerése során -, de amire igazán kíváncsi lennék, az a hithű ‘Jericho fanok arckifejezése, mondjuk a slágergyanús dallamokkal, valamint szimfonikus témákkal is felvértezett Embers Drive hallatán… Félretéve a szarkasztikumot, nagyon kíváncsian várom a nyáron érkező új albumot, melynek hallatán eldönthetjük: vajon az itt hallható nóták teljességét mennyiben befolyásolta Corey jelenléte…?

Külcsín és Design: 10/7. (aránytalan színátmenet, sémákkal)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/8. (tiszta, és módfelett példaértékű)
Teljesítmény: 10/8. (szerethető, de… akkor sem értem)
Dalszövegek: 10/6,5. (hatásvadászat)

10/7,5.