Vorkuta – Into The Chasms of Lunacy

Annak ellenére, hogy a nemzetközi black metal trend globál-kollektíve kiégni látszott 99-re, s a gombamód szaporodó kisebb-nagyobb zenekarok a klisék partra vetett rozsdás halászhajójaként álltak sorba, bele a kiadóikkal együtt, a skandináv jeges földjébe; jelennek meg még ígéretes képviselői a műfajnak itt is-ott is. Akadnak meglepetések és komoly elvérzése is némely egykori nagy névnek, sok zenekar önmagát köpdösi tükörben, stílusuk váltásaival, szolgálva az aktuális divatot, s behódolva az esetleges sikernek… S persze akadnak olyan formációk is, melyek az egykori kezdeteket igyekeznek visszahozni, mindezt persze úgy, hogy ne rágják le ők is a már száz ízletes húsától megfosztott témákat és koncepciókat. Ilyen a zalaegerszegi Vorkuta is, mely mondhatni kétszeresen is a divattal szembe fordulva járja a maga sötét erdeit… Hogy mennyire magabiztosan lépdesnek a fák között, megtalálva az életet adó friss forrást, és a repülni vágyó gyilkos sziklaszirtet, arra jó tanúbizonyság az új anyaguk! Végre a számtalan split és demó után, itt a nagylemez, melyre mindössze 5 évet kellett várnia a hazai underground berkekbe tekingető sötétebb lelkületű arcoknak.

A kezdet nyomasztó szintetizátor témával invitálja a hallgatót, már itt érezhetővé válik a régies és kimért jelleg, az a csiszolatlan, csorba penge, amely 36 percen keresztül artériákat keresve emlékeztet. Valójában a Warriors Of Past második demón (2003) hallható I am the Warrior of Past című black metal számuk, ambient átirata, témáját tekintve ugyanarról szól, amiről az elődje; szembenállás és megerősítés… a hitükben, a nézeteikben, a black metalban. "A rég múlt idők dicsőségéről és azoknak, akik még kiállnak ennek a zenének az eredeti értelmezése mellett".
A nyomasztó jelleg az egész anyagon végig táncol, ahogy a Gargoyle megindul, azt az érzést kelti, mintha folytatása lenne a kezdeteknek, éppen úgy megjelennek a középkort idéző esszenciák, ám itt egy mennydörgéssel egyszerre repedni kezd a rozoga szekér, hirtelen váltás, s már meg is mutatja valódi arcát a Vorkuta, Blizzard gonoszan fortyogó kimért károgása, pattogó dobok (Nihilist), erős basszus(Hellspike), és csikorgó kása (Inmar), némileg hallgatóbarát módon. Ki kell, hogy emeljem a basszust, ami többször is átveszi a szerepet, s eltérő dallamokat produkál, mint a gitár vagy a néhol-néhol felbukkanó melankólikus szintetizátor. Így némileg jammelő elemeket is maguk mögött tudnak, mely ha nem is újdonság a műfajban, de csak a jobban kísérletező avantgárd bandák alkalmazzák, mint pl. a norvég Post-black Fleurety (velük több hasonlóságot is felfedezni vélek az anyag hallgatása közben).
Szövegileg egy látomás történet, mely csak részben érinti a mögöttes tartalmat; a vízköpőnek ismert szobor-figura neve a Gargoyle, ami legtöbbször démonokat v. ördögöket, s a túlvilág hírnökeit ábrázolja. A sebesség itt-ott mutogatja szélsebes vágtáit, ám alapvetően lassú és kimért cammogás ez a tétel, tele szomorkás középtempóval.
Azt hihetnénk leülős az anyag, elfortyog szépen magában, és kellemes dallamokkal pumpálja tele ereink, mely fertőződött a halállal, éppen ez alól mentesít a folytatás My Flaming Soul címmel. A túlvilág eljövetele és a lelkek vesztőhelyei robogó csépeléssel tódulnak az istentelen oltár elé, őrlő témák és kapkodó pergők vezekelnek, melyre Blizzard csak úgy fröcsögi rá gyűlölettel telt szavait… 1:50-nél egy olyan váltás, amit az elejétől vártam, igazi old school ízek, némileg punkos, némileg thrashes, néhol Satyricon szerű. Újabb vágta, újabb váltás, itt már dobbal megtechnikázva, a cinek szépen szólnak, és a basszus feszessége ellenére megalkuvó, jól egészíti ki a szitkozódó darázskaptár gitárokat, 4:17-nél újból a basszusé a főszerep, melyre szépen épül rá dallamokkal mohón operálva a gitár, teljesen Fleurety íz, remek zárás!
A folytatás valahol a kozmoszon túlról érkezik… félelmetes mélységeket és távolságokat tudván maga mögött, monumentálisan hempereg meg a születés paradigmáiban. Az Arud volt hasonló dolog (ha valaki nem ismerné, Winter – egykori Sear Bliss billentyűse – egyszemélyes dark-űr-ambientje). Felüti fejét a Samael által is meg-megbontott Hawking féle filozófia, a csillagporból születtünk és csillagporrá is leszünk. Avagy kezdet, s vég… a kozmosz, mely hideg és kietlen… ősi gonoszság lengi körbe magát az univerzumot megismerhetetlensége és végtelensége végett.

"Vajon miféle metafizikai erő hozhatta létre a Világegyetemet? Remélem, hogy senki sem egy szakállas teremtő naiv képére gondol, aki természetfölötti eszközökkel varázsolta elő valamikor a Világegyetemet, amiként a bűvész húzza elő kalapjából a nyuszit. [… ]a teremtés nem merülhet ki a Nagy Bumm előidézésében. Mi ehelyett sokkalta kifinomultabb, időtlen teremtési aktus után nyomozunk, amely lelket lehel az egyenletekbe, és ily módon mintegy létezéshez segíti a pusztán lehetségest. Ez az erő felel a természet törvényeiért, amelyek többek között a téridő alakulásának mikéntjét is megszabják.”

A zenekar nevével megegyező című dal egy színes kavalkád (már amennyire a black metálban léteznek színek, haha). Kellemes akusztikus dallammal kezd, mely alá barátságosan mászik be a basszus és viszik együtt a fényt (a kezdés nagyon Fleurety-s, és erre a nótára a legjellemzőbb ez az igényes szegmens), a megjelenő vészjósló károgás már némileg rombolja a szomorkás idilli képet, ahogy a megjelenő erős cinek, tam és gitár is. Kissé talán thrash szerű a folytatás, változatos dobjátékkal fokozatosan jön fel a zene; lépdes, s hajlong, akár egy vak monstrum, majd végül megindul… a dobok gyorsak, a basszus feszes, a gitár keserűség és rozsda lepte, kántáló károgó szókavalkád, szépen fokozatosan érlelődő gitár és dobtémák 5:10-nél visszatérnek a kezdeti témák, és megszólal a gyönyörű dallam (basszussal), mely aztán tovább bomlik, elkalandozva és új utakat járva, avagy szenvedés és a halál az ember szemén keresztül (történelmi események üvegszilánkjai, és a sors kimértségében hemperegve, apró darabokra vagdosva a reményt), majd zárás, mely remekül sikerült, újból eszembe jut önkéntelenül is az Arud, és a sötétebb electronikus ambientek sora…
Inmar újabb lenyűgöző hangulatú ambient cseppekkel színesíti lefekvés előtti poharunk… itt kerül elő leghatározottabban a régi Mortiis (Crypt of the Wizard vagy Keiser av en dimension ukjent melankólikus középkorai). Gyönyörű tétel, mely lezárja a Vorkuta által csiholta rémálmot, hogy aztán felkelhessünk… ahogy reggel látjuk a világot, amikor az első napsugarak felszárítják a félelem verítékét és az asztal és a szekrény – és ellenfél és végzet, minden… minden visszatér a maga természetes dimenziójába…

Érett anyag, mely nagyon könnyen ejtheti ámulatba a stílus fanjait, és mutatja meg a zalaegerszegi fekete fém brigád a maga kettős lázadását, szembe állva a mai trendekkel és a klisékkel egyaránt!

10/ 10 (lyukas szív, halott tüdővel)

*MySpaCe*
vorkuta@hotmail.com