Volbeat – Rock The Rebel | Metal The Devil

Az utóbbi hónapokban az egész keményzenei sajtó a dán Volbeat csodájára jár, ami se nem a véletlen műve, sem egy váratlan dolog; hiszen a srácok két évvel ezelőtti debütalbuma, a The Strength, The Sound, The Songs is kellőképp felhívta magára a figyelmet – bár tény, hogy csak egy szűkebb kör számára; azért a Mascot Records nincs a kiadók élbolyában -, ha (még) nem is kifejezetten a zenei megvalósítás eredetisége miatt, de Michael Pulsen karakteres hangja miatt mindenképp. Jelentem, 2007-re az előre megjósolt befutás már borítékolható.

A 2001-ben alakult zenekar már a kezdetek keztedén is a jelenlegi irány mellett tette le a voksát, mely nem más, mint egy változatos elegye a punk harapósságának, a country,- valamint a rock ‘n roll érzés(,- és egyben dallam)világának, és a mély tónusú, gitárorientált metal hangzásnak. Ám ez a produktum közel fabatkát sem érne Michael hangja nélkül, melyben egy orgánumként elevenedik fel mind Glenn Danzig hátborzogató hangfekvése, mind a James Hetfield által a ’90-es évek közepén megfonosoított dallamnyújtás, és egy csipetnyi Elvis Presley érzésvilág is, ami főleg a country (és a Grease-be illő) megoldásokban bővelkedő tételek esetében érződik.

Azonban a debütalbumon jóval kiforratlanabbul bántak saját korlátaikkal, mint jelen esetben, ami mindenképp örömhírnek hat; félreértés ne essék, a „The Strength…” sem egy rossz lemez, de ne nem is annyira kiemelendő, mint jelen cikk tárgya (s mint arra a későbbiek során rámutatok, minden relatív). A prímet ezúttal is Michael hangja viszi, közel az összes dallam, valamint a tételekben fellelhető vezérfonal az ő orgánumához – valamint elsőre ragadós dallamaihoz – köthető, ám ez nem baj, hiszen a zenei megoldások tárháza az előzményekhez képest bővült, és egyben kiforrottabbá is vált.

Ízes, fel-felerősödő délies dallamfoszlányokból csap bele a lecsóba a The Human Instrument, mely marcona, pattogó verzéivel, valamint emelkedett hangvételű refrénjével biztosan a székhez láncolja a hallgatót a következő 42 perc erejéig; tökéletes indítás! Azonban a zenekarnak nemcsak vidám oldala van: baljós gitárdallammal, és Michael fenyegető énektémáival kezdődik a Mr. & Mrs. Ness, melyből egy hatalmas groovy zúzáson túlmenően egy helyenként punkos dallamvezetésű refrén növi ki magát, aminek pozitív hangvételét a tétel riffjei tartják csikrekarámban. Bendzsós aláfestésből, és bájolgó melódiákból egy vad tempón zakatoló, dögös rock ‘n roll himnusszá transzformálódik a The Garden’s Tale, melynek refrénjéért több újsulis southern barna adná a fél karját… Vagy három szarvasmarhát és egy kisebb rakás zabot.

Kapáló,- és kistraktor versenyek méltó aláfestése lesz az Elvis-hatású vokállal, és a refrénben tapssal (még ők is a Zaot nyúlják, hehe!) operáló Devil Or The Blue Cat’s Song, melyben minden korábbinál nagyobb hangsúly kerül a „rákenról”-ra. Az ezt követő Sad Man’s Tongue páratlan western-nyitánya táncra perdíti az összes laikust és tamáskodót, s miután megérkeznek a vastag gitártémák is, a lendület csak méginkább növekszik, ahelyett hogy lankadna; nekem ez a nóta vált kedvencemmé, bár többnyire felesleges külön dalokat kiemelni, az unalmas szerzemények száma elenyésző. Southern virgákkal, és újfent morcosabb verzékkel késztet bólogatásra a River Queen, melynek refrénje a zenekar történetének legsúlyosabb dallamát produkálja. A hanguati kettősséget nagyon frappánsan lovagolták meg dán barátaink, elég csak megfigyelnünk a soron következő dalok hangulatát.

A Radio Girl a Pomádé esetleges második részében is elférne John Travolta előadásában, hiszen dallamvilága és hangvétele is mosolyt csal az ember arcára, leszámítva a dal közepén hallható, mélyrehangolt darálást; talán az ilyen pillanatokat nem ártana visszaszorítani, mert az E-húr ekkora mértékben történő nyúzása a sokadik meghallgatás után azért fusztrálóvá válik. Masszív dobtempókkal, és Mr. Bungle-re emlékeztető, idióta hangok lehető legkisebb intervallum alatt történő kiadásával, valamint az album legfogósabb riffjével nyit a A Moment Forever, melynek refrénje is a súlyosabb hangvételű témák közé tartozik; ez a szerzemény sem kispályázik, hanem tőből lecsavarja az affinitív hallgató fejét… Az enyémet a fentebb említett monoton darálás miatt csak meglazítani képes.

Az előző albumon hallható Soulweeper folytatásaként funkcionál a Soulweeper #2, mely felfogható egy Elvis-ballada reprodukciójának is. A refrén hátterében meghúzodó dúdoló dallamokért külön pirospont jár, hiszen üdítően hat az ilyen megoldásokkal való kísérletezgetés, és jót tesz a tétel hangulatának is. A You Or Themben is megjelennek az agyvelőt trancsírozó lábdobok és darálások, de összességében fenyegető, helyenként már-már doomos hajlításokkal megtoldott riffek uralják a dalt, azonban az itt hallható refrén már nem olyan kiemelkedő, mint a többi szerzemény esetében. Talán ez a nóta nevezhető a korong leggyengébb pontjának. Az albumot záró Boa kifejezetten heavy metalos megközelítésben fogant, ám ez a dal sem túl maradandó; szívem szerint az utolsó két tételt gond nélkül lehagytam volna, de ez csak az én véleményem.

Összességében a Volbeat még mindig nem érdemli ki a belépőt az elsőosztályú zenekarok zártkörű rendezvényére, de egy lépéssel sikerült közelebb kerülni ahhoz; s mivel a srácok szerződése pont most járt le a Mascotnál (akik egy bőrlehúzó DVD-vel búcsúztatják aranytojás tojó tyúkjukat), így valószínű, hogy a következő album egy nagyobb kiadónál fog megjelenni, nyílván sikerorientáltabb megközelítéssel… De nem szeretnék vészmadár lenni, így hát aki kíváncsi egy erős pillanatokkal rendelkező, középerősnél jobb, de erősnél gyengébb albumra, az próbálja be a Volbeatet. Én pedig maradok a Tiger Armynál és a Maylene And The Sons Of Disasternél, mert földhöz (vagy libaszarba) ragadtam a halott csirkék kergetése közben.

10/8.