2023. szeptember 29.
Legutóbb tavaly év végén jelentkeztünk egy olyan cikkel, amiben mindenféle frissebb hazai lemezeket vettünk szemügyre, különsebb koncepció nélkül. Azóta eltelt kilenc hónap, a hazai underground pedig még mindig egy olyan feneketlen kút, aminek az aljából sosem fogy el az anyag, így idén is belemerítjük a rozsdás bádogvödröt. Ezúttal is két kritériumunk volt csak: hogy amiről írunk, legyen 2023-as, és legyen rajta torzított gitár (bár utóbbi ezúttal egy váratlan helyről el is lett hagyva). Öt zenekar friss anyagait vizsgáljuk be, ők az Erased, a Juggler, a Pellengér, a Tetem és az Unholy Sativa: egy újabb sokszínű válogatás a punktól a metalcore-on és a d-beaten át a black metalig, ahogy szeretjük.
Műfaj: metalcore, dallamos hardcore
Megjelenés: 2023. augusztus 4.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 19 perc
Támpont: Renounced, Sanction, Foreign Hands
Nem gyakran fordul elő, hogy egy friss hazai zenekar a metalcore-t nem épp a mostanra már kicsit becskasszás zöldségesként kirámolt állapotában fogja meg, hanem visszakanyarodik a műfaj úgy nagyjából két évtizeddel ezelőtti formájához, ahol a hácé színtérről érkezett marcona arcok két számmal nagyobb pólóban a lelküket belekajabálták a mikrofonba. A szemtelenül fiatal Erased pedig pont ezt csinálja, és legnagyobb örömömre ennek a mainstreamet soha el nem ért leágazódásnak is leginkább az európai, azon belül is a brit iskoláját, mint pl. a hol aktív, hol nem Renounced. A srácok nem sietik el a dolgot, a debüt Clear Skies egy hatszámos EP, amibe még egy intró is belefér. Méghozzá milyen intró: sejtelmes pengetések, füstösen gomolygó atmoszféra, majd a nyakunkba is zúdul a dallamos, de kimért vágta, hogy aztán visszatérjen a kezdeti rideg fenyítéshez. Az ezután érkező, a banda nevét viselő tétel végre behozza a csordákat is, a spoken wordös égbe köpködéseket (viszont alá nem állásokat) és a mázsás breakdownokba torkolló, zord, tizedik emeletről becsapodó püfölését a bőrnek.
Újra 2005 van, te pedig a gördeszkádat a betonon baszkodod szét egy szakítás csalódottságában.
Ugye kicsivel feljebb azt mondtam, hogy megfontolt lépésekben halad a zenekar. Nos, ezt az állításomat rögtön ketté is fejeli az első magyar nyelvű daluk, a negyedik helyen csücsülő Lamentálmok, ami a kiadvány legkiemelkedőbb darabja. Iszonyat jól áll az Erasednek az anyanyelvü(n)k, a dalban is megvan minden, ami kell, a fogalmam sincs, honnan szedett sample is baromi hatásos a katarzis irányába való építkezés során, és tudom, hogy egy fiatal banda külföldi esélyeit jócskán meg tudja tépázni a magyar szöveg, de én elgondolkoznék ezen a lépésen az ő helyükben. Már csak azért is, mert őszintén hiszem, ha így folytatják tovább (plusz kicsit bátrabban, kísérletezősebben), akkor simán megvan rá az esély, hogy ők legyenek a következő generáció Satellese vagy Anchorless Bodiesa. Az én áldásomat mindenesetre bezsebelték. 8/10 (Radó)
Műfaj: punk, alternatív rock
Megjelenés: 2023. június 1.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 22 perc
Támpont: Maria Revue, Kisangyal
Az utóbbi évek egyik – ha nem a – legfontosabb hazai punklemezét szállította le a budapesti Juggler. Minden benne van, ami miatt annyira különleges és előremutató volt a ’80-as (és ’90-es) években a magyar punk: természetesen a reménytelen és eltaknyolt kelet-közép-európai hangulatból táplálkozik ez a sötét és feszült légkör, egy leheletnyi alternatív (rock)zenei éllel megpiszkálva, amely annak idején annyira különlegessé tette itthon ezt a stílust. Az Angard dalaiban ott kavarog az egész ország lelki világa: hogy megígértek nekünk mindent, és semmi sem lett belőle, hogy esélyt kaptunk a rendszerváltáskor, és már a legelején megrontottak mindent.
Azonnal felkapod a fejed, hogy mennyire váratlan helyről ránt be az egész fellépés, a megjelenés, a torzító nélküli gitárok egészen egyedi módon kifacsart dallamai, a néhol poszt-punkba hajló visszhangos megfejtések, a szomorú és keserves dalszövegek, a kitaszítottság és a jövő felperzselése, az önpusztításba menekülés, miután bizony már a nulladik kilométernél át lettünk baszva, és azóta a helyzet nem sokban változott. Szinte minden dalnak külön atmoszférája van, ezért kellően változatos, viszont egy nagyon kicsit hullámzó is a minőségük, ám ez csak nagyon keveset von le az összképből, és legalább jobban kihangsúlyozza, hogy mekkora hatalmas dal az Apátiám.
A Juggler felbukkanásával esik csak le igazán, hogy mennyire kihalt itthonról ez a vonal, hogy évtizedek múltak el úgy, hogy a gyökereink szinte teljesen eltűntek; az egész lemezen megelevenedik az egykor virágzó szcéna, amikor még a Marina Revue uralta a stílust, és Pozsonyi Bucó a Gecizőkkel nyomult, nem Bencsik Andrással. 9/10 (Simon)
Műfaj: raw black metal, punk
Megjelenés: 2023. június 30.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 15 perc
Támpont: Parlag, Siralomvölgy
Ássunk le még mélyebbre a hazai underground talajában, és olyan bandákkal találkozhatunk, akiknek nem céljuk ország-világ előtt játszani, nem akarják megváltani az egész univerzumot, nem vágynak a hírnévre és nem tervezik a mainstream izzadságszagú mezőnyét erősíteni (jár a taps). Az egyik ilyen a nyers black metalt punk témákkal ötvöző, budapesti Pellengér, akik idén hozták ki bemutatkozó demójukat.
Ahogy az anyagot feldobva megszólalt a Pellengér című nyitány első riffmenete, rögtön úgy éreztem, mintha sok-sok évvel visszarepítettek volna az időben, térben pedig fel a hűvös északra, ahol bőrkabátos, hosszú fekete hajú, vékony norvég kamaszok kazettákat cserélgettek, bizonygatva, hogy ezt hallgasd meg, ilyet még nem hallottál. Ezzel az anyag már le is veheti a lábukról az igazi blekkereket, de még közel sincs vége, nem csak ennyi az egész. A műfajnak megfelelő, valóban nyers hangzás és az egyszerű, de nagyon jól megírt, húsba vágó riffek röpke negyed órára berántanak a nosztalgikus hangulatba, de
érezhetően nem szimpla old school black metal worshipről van itt szó: a punkos hatások, amiket legfőképpen a szélvész blastbeatek közé beszúrt szolidabb tukatuka dobtémákban lehet érezni, feszesebbé teszik a dalokat, és a két stiló ízléses (fura ezt a jelzőt leírni egy ilyen nyers cuccról szóló cikkben, de hát tényleg az) vegyítése miatt érdekesebb és egyedibb az összhatás.
A tételek között mintha gerjedne az erősítő, sípol a gitár, egyfajta furcsán feszült állapotba hozva a hallgatót. Ilyet sem talál ki minden nap valaki, illetve az egész anyagot jellemzi némi elegáns nemtörődömség, például a nem teljesen tisztán lejátszott témák, amitől csak még punkosabb az egész. Aztán lehet azon szájkaratézni, hogy mi szól jól, meg mi nem, de itt most szögezzük le, hogy műfajában ez a lemez baromi jól szól, és aki szerint ez nem igaz, az hányjon vért. Ez itt raw black metal, annak is a legújabb hazai képviselője, ami ezzel a bemutatkozással a magyar underground black metal színter új, fekete ékköve lett. 9,5/10 (KG)
Műfaj: d-beat, crust
Megjelenés: 2023. április 29.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 22 perc
Támpont: Martyrdöd, Tyrell’s Owl
A budapesti Tetem a d-beat / crust vonalon dobott egy akkorát, hogy azóta is kiürült szemmel ülök a monitor előtt. A bemutatkozó anyagukon semmi mellébeszélés nincs, csak a stílus legszebb hagyománya: az elemi erejű sodrás.
A baljós dallamokra és a megállíthatatlan tukatukákra ráhányt ének minden kérdés nélkül zúzza le a lépedet, ráadásul teszi mindezt olyan meggyőződéssel, hogy a végén még te kérsz elnézést.
Alapvetően nem ad túl nagy a mozgásteret a stílus, a Tetem viszont ezt a pályát maximálisan bejátssza, sőt néha még túl is szalad rajta, és megfiatalítja a tempóváltásaival, gitárjátékával, csordavokáljaival.
A debütlemez egyetlen hibája (a borító túlságosan minimalista megjelenése mellett), hogy csak két magyar szövegű dal van rajta, mert a Monoton nappalok, zaklatott éjszakák akkora szám, hogy csak pislogok, hogy lehet a stílusban ilyen jó dalt írni itthon, és ez bizony nem tudna annyira működni, ha nem üvöltenék az arcomba, hogy „a legrosszabb még mindig hátravan”. Számomra nem újdonság, hogy a magyar nyelv mennyire gyönyörűn tud működni a keményzenében, és úgy néz ki, hogy erre egyre többen jönnek rá Magyarországon, jó lenne, ha minél többen nyúlnának hozzá stílustól függetlenül.
A Tetem (illetve az egész rovat) is bizonyíték arra, hogy az underground különböző leágazásiban mennyire jól állunk nemzetközi viszonylatban, és bőven vezető szerepünk lehet(ne) a közép-európai régióban. 8,5/10 (Simon)
Műfaj: experimental, punk, black metal, blackened hardcore, noise
Megjelenés: 2023. február 16.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 27 perc
Támpont: Gyáva, The Stooges, Adolescents
Anyád, ez mi volt? Mire mentem meg majdnem fél órán keresztül úgy, hogy folyamatosan járt a lábam, bólogattam, kezemből kirepült a ceruza és beleszállt a kolléga szemébe? Ez egy lázálom volt, haver, és nem is dolgozol, csak matton be vagy szakadva. Na, valami ilyesmi a budapesti Unholy Sativa második anyaga, a Vulkán.
Oké, pontosítsunk egy kicsit. Ha már volt arról szó, hogy elég sok földet kell a hátad mögé lapátolni:
ha az itthoni underground legegyedibb, legérdekesebb és legőrültebb szüleményeit akarod hallani, na, akkor ez a cucc vár a legmélyén, ahol már érzed a pokol forróságát és minden elmebajt, amit rejt.
Nem egy könnyen befogadható anyag, érdemes adni neki több esélyt, ha elsőre nem tud megfogni, mert hidd el, érdemes. Van mire figyelni. A magas riffek, a gunyoros, nyomasztó, vészjósló dalszövegek, a tényleg mindenféle tempók és témák sokaságában valósággal el lehet veszni, és közben a hangzás nyers, de pont úgy nyers, ahogy kell, ahogy passzol ehhez a stílushoz. Ez talán így leírva nem tűnik elég izgalmasnak, de a lemezt hallgatva majd leesik, miről hadoválok, főleg akkor, ha meghallod a szövegeket és az énekstílust, mert ez a kettő teszi igazán egyedivé ezt a zenekart, a bitang riffekkel és a noise stílusjegyekkel karöltve. És ezek nem csupán egymásra vannak ám okádva, a dalszerkezetekre nem lehet egy rossz szavam se, olykor meglepnek, aztán hirtelen kizökkentenek és ami mégfontosabb: le tudnak kötni.
A Gonosz című dallal már rögtön el is kezdődik ez a lendületes és kíméletlen megborulás, eszement punk témákkal és olyan gitárjátékkal, hogy az agyad kettéáll, ezekre lehet számítani végig, kapod rendesen az ívet. A virtuóz szólóktól kezdve a doomos riffeken, blastbeateken, noise hatásokon át a zakkant ordibálásig tényleg minden van ezen a lemezen. Nekem egyszer a dadaista punkzenét játszó Tudósok, másszor az amerikai punklegenda Adolescents jutott eszembe, mert az Az eredeti erőszak első riffje után majdnem felkiáltottam, hogy „I hate children!„, de igazából nem nagyon tudnám semmihez sem hasonlítani a Vulkánt. Punk, noise, gitárszólók, szélvész dobok, doomos kiállások, szőrös Sátán testvér és sok szentségtelen cigi. Egy betépett, őrült lázálom. Lehet így betépni? (Igen, de ezt nem tőlem tudjátok!) 9/10 (KG)
