Virágzó revolúció – Rise Against: Nowhere Generation

Gyakran elmerengek azon, hogy mi lett volna ha egy másik időben születek meg. Koronavírus helyett dacolhatnék a fekete halállal, vagy épp az agyhullámaim segítségével adnám a tudtára a házi robotomnak, hogy kéne egy sör a hűtőből. De azon is szoktam filózni, hogy milyen lehet manapság minden olyan korosztálynak, amelyikbe nem tartozom bele: a bankkártya nélküli nyugdíjasnak, akinek rá kell jönnie, hogy valahol már nem tud készpénzzel fizetni, vagy a kiscsoportos gyerkőcnek, aki már saját okostelefonján nézi a Peppa malacot. Az idősebb nemzedék(ek) már nehezebben tartják az iramot a villámgyorsan vágtázó valósággal, így ők már nem is szoktak próbálkozni a feltérképezésével, ellenben a fiatalabb generációkkal, akik már ebbe születnek bele, ehhez kénytelenek alkalmazkodni. A felnövés pedig évről-évre nehezebb lesz a világjárványokkal, a háborúkkal, a gazdasági és társadalmi viszályokkal és az életben maradás egyre csökkenőbb esélyeivel. A Rise Against ennek a generációnak akar útmutatást nyújtani kilencedik, Nowhere Generation címre keresztelt lemezével. Egy generációnak, aminek már nincs hova felnőnie, és talán nem is akar.

A Rise Against – noha sokaknak nem is tűnt úgy az idők során -, egy erősen politikai indíttatású zenekar. Hiába a sokszor a rádiókig és a mainstreamebb médiáig eljutott slágereik, az elmúlt több mint egy évtizednyi konstans kikacsintgatás egy populárisabb irányba, vagy a nagyszínpados headlinerkedések, a punk rock-csapat mindig is szívügyének érezte, hogy felszólaljon az igazságtalanság és az elnyomó hatalmak ellen. Ezen üzenetek “céltáblái” legfőképp a fiatalabb korosztályból emelkedtek ki, nekik volt címezve, hogy küzdeniük kell, és akkor sem szabad feladniuk, ha úgy érzik, az élet megrágja és kiköpi őket. Ironikus módon az elmúlt három (vagy négy) lemezen a csapat dühe kissé alábbhagyott – olykor formát is váltott. Ez nem jelentette feltétlen azt, hogy már nem akarnák az igazságtalanság eltörlését, csak másik irányból közelítették meg azt. Ezt a “nyugdíjas” tempót (vagy nevezhetjük érettebbnek is) az album munkálatai is alátámasztották: a legutolsó Wolves lemez turnéja és egy akusztikus kislemez után 2019-ben lengették be először, hogy új dalokat írnak, viszont megbeszélték, hogy egyáltalán nem fognak sietni vele, szó se lehet kétévenkénti albumciklusról, majd jön, ha jön. Természetesen a tudjukmi miatt nem ért ide a lemez tavaly, és emiatt – mint sok másik csapatnál – a két album közti eddigi leghosszabb szünettel érkezett meg a Nowhere Generation. Hatalmas szerencsénkre csak a megérkezés volt öreguras, ez a közel háromnegyed óra távolról se nevezhető annak.

Nem árulok zsákbamacskát: a Nowhere Generation valahol a The Sufferer & the Witness és az Appeal to Reason közt helyezkedik el zeneileg. Ezt mindjárt a kezdő The Numbers is bizonyítja, a dal egy igazi szélsebes, csatába hívó Rise Against-klasszikus óriási erővel. A fiúk nem aprózták el, mindjárt az album egyik legnagyobb bangerével nyitják a felhozatalt. Ez a mentalitás pedig a továbbiakban is folytatódik, könnyen megjegyezhető, égbe tartott ököllel kántálható sorok, fülbemászó dallamok, punkos sodrás jellemzi az egész kiadványt. Kis érdekesség, hogy a DC Comics képregény-soundtrackjére készült Broken Dreams, Inc. itt is helyet kapott (egy a kiadó, szóval érthető), ez és a Monarch a két talán legpunkrockabb értelemben vett dal a lemezen. Természetesen megkapjuk az album Swing Life Awayét is a Forfeit képében, ha akusztikus szívszaggatásról van szó. Bár a csapat próbálja lerázni magáról az elmúlt egy évtized avétosságát, így is becsúszik egy-két könnyen kiszámítható, futószalagon legyártott töltelékdarab (Talking to Ourselves, Sooner or Later), de mindezek ellenére a lemez nagy összességében egy többször elővevős energiabomba, amihez a csapat által már bejáratott Bill Stevenson és Jason Livermore producerpáros is jócskán hozzátette a magáét. A kérdés csak az, hogy ha az elmúlt három lemezt is ezek az urak felügyelték (a Wolvest kivéve), hol voltak ezek az ötletek és megvalósítások akkor?

Mondjuk ezen már kár rágódni, a Nowhere Generation igazából kárpótolhatja a rajongókat minden izzadságszagú próbálkozásért, amit a csapat kisajtolt magából az elmúlt években. Az új lemez pontosan olyan, amiért a Rise Againstet szeretjük: picivel se több, de távolról se kevesebb. Noha a csapat már bőven két évtizede tolja a szekeret és többek lemondtak róluk mondván, hogy megöregedtek, eladták magukat, meg a többi időtálló nyerspolgári véleménynyilvánítás, de az olyan sorok, mint a “Will you gallop when you’re kicked / or throw the rider off?” és az “And yet we climb these burning ladders / still we raise for them the hammers” csak azt sugallják, hogy az a Molotov-koktél eddig is pislákolt, csak a megfelelő időre várt, hogy belobbanjon. 7,5/10