Világvége az első sorból – Architects: For Those That Wish to Exist

Az ember ösztönösen tart a változástól. Ez a génjeinkbe van kódolva, aki mást mond, az csak túl optimista. De időnként a változás (sajnos) elkerülhetetlen, vegyük például a bolygónkat: szinte folyamatosan szembesítve vagyunk kártékony hatásunkkal, a Föld állapota fokozatosan romlik, a világ vezetői elbagatelizálják a dolgot, pedig az elkerülhetetlen közelebb van, mint bárki gondolná. Persze tisztelet a kivételnek, akik próbálják kisebb-nagyobb ténykedésükkel kitolni a kitolhatatlant, de senki se tudja. mikor és mi lesz, ha a nagymutató középre ér. Az angol Architects mindig is masszívan kiállt a környezetvédelem mellett, kilencedik lemezükkel pedig még nagyobb hangsúlyt fektetnek erre. Nemcsak változásra ösztönöznek, de ők maguk is megváltoztak, hogy ezzel is nagyobb tömegekhez tudjanak szólni, még akkor is, ha ezzel el is veszítik követőik egy részét. Így húz 19-re lapot a For Those That Wish to Exist.

Az Architects története nem éppen viszontagságoktól mentes. Majd’ öt év telt el, mióta a gitárosuk, Tom elvesztette a csatát a rákkal szemben. A Sylosisból Josh segítette ki ezután a srácokat, majd hivatalosan is tag lett, a Holy Hell és a For Those’ felvételeit is már ő felügyelte Tom testvérével, Dannel együtt. Míg az All Our Gods’ és a Holy Hell főként csapattársuk előtt tisztelgett, addig az új lemez már kevésbé koncentrál a gyászra és új irányt vesz: nem is akárhogy. Már az előzetesen kiadott dalok alapján lehetett érezni a stílusbeli különbségeket a korábbi progresszívebb metalcore-témákkal szemben. Sokan egyből a Bring Me the Horizon-féle “eladták magukat” szájhagyományt kezdték el nyálazni, míg voltak, akik az első ízelítőt, az Animalst egyenesen a Rammsteinhez (!) hasonlították. A zenekar novemberben a londoni Royal Albert Hallban adott livestream koncertet, promotálva az új anyag érkezését, ahol még két dal előkerült, bebetonozva a feltételezéseket: az építészek végleg elhagyták a technikás metalt, hogy egy populárisabb hangzást vegyenek fel.

Bár a lemezt 2019-ben kezdték el írni, nagy hatással voltak rá a tavalyi világjárvány történései. Maguk a dalszövegek a változtatásra hajlandóság és a bekövetkező vég elfogadása közti határmezsgyén egyensúlyoznak. Mind a 15 dal egy keretbe lett helyezve, az album eleje és a vége összecseng, ehhez pedig erősen hozzájárul az anyag teljes egészén átívelő szimfonikus, nagyzenekari támogatás. Bár határozottan érződik a BMTH utóbbi években végbement egyedfejlődése az anyagon, nem feltétlen beszélhetünk stílusnyúlásról, leszámítva egy-két pillanatot, ahol Sam Carter hangja kísértetiesen összecseng Sykes énektémáival. Az Architects mindig is a megújulásról és innovációról volt híres, bejáratott paneleket formálnak a saját képükre. Ha feltétlen párhuzamot kell vonni, olyan mintha a ‘Horizon Sempiternalja és Amója találkozna ezen a lemezen. A stílusok intenzíven váltakoznak, hol még felcseng a “régi” énjük (Black Lungs, Discourse Is Dead), hol pedig már az új elképzeléseiket valósítják meg (Flight Without Feathers, Demi God), a vendégénekesek pedig hiába kaptak mind három dalban rövidebb szereplést, a maximálist hozzák ki az adott tételekből. Az egyetlen hátulütője az egész kiadványnak a terjedelme: a több mint egy tucat dal és a szűk egyórás játékidő még azok figyelmét is megdolgoztatja, akik alapvetően jobban vevők az új hangzásra. Ennek ellenére az összhatás végig egy olyan zenekar képét vázolja fel, akik nem hiába érdemelték ki az őket övező hírnevet és rajongást ahhoz, hogy összecsapott kísérletezgetéssel a kukába hajítsák azt.

Az Architects új fejezete megkezdődött a For Those That Wish To Existtel. A zenei spektrum kitágítása sosem egy könnyű folyamat, de a banda magabiztosan és teljes odaadással vette az első lényeges akadályt. Még akkor is, ha ez többeket fájón érint, de ismerjük a mondást: amit igazán szeretünk, néha el kell engednünk. Ettől még a brightoni srácok ugyanúgy egy karnyújtásnyira vannak attól, hogy napjaink egyik legnagyobb rockzenekara legyenek, amit teljes joggal megérdemelnek. Ők már döntöttek, most rajtunk a sor, hogy a saját kezünkbe vegyük a sorsunkat az ujjal mutogatás helyett. A kérdés az, hogy szeretnénk-e még létezni. 8/10