Verse – Aggression

A rhode island-i, nemrégiben feloszlott Verse-t talán nem kell senkinek sem bemutatni. Hat éves fennállásuk alatt karakán kiállással képviselték mindazt, amiben hittek, szilaj prófétaként turnézták körbe a világot, s a hardcore egyik hiteles zászlóshajójává váltak. A vég, még ha sokak számára megmosolyogtató is volt, törvényszerű pont volt eme banda mondatának végén. Harmadik nagylemezük tavaly júniusban kerülhetett a rajongók kezébe, bár akkor még nem sejtettük, hogy az utolsó művüket hallgatjuk – ezért is érdemes most, fél év távlatából is közelebbről megnéznünk az Aggressiont; feloszlás ide, feloszlás oda, az eredményből ez mit sem von le.

Egy megnyerő borító rejti a tizenkét számos, ám menetidejét tekintve harminc percnél is rövidebb utazást. A műfaj farkastörvényei megkívánják a szűk keretek közé sűrített, néhol lakonikusan puritán mondandót: a lemez legrövidebbike a negyvenegy másodperc alatt földbe döngölő Blind Salvation, míg a leghosszabb a záróelem, a maga négynél némileg több percével. Persze ebből a szempontból elég értelmetlen megközelíteni a lemezt, hisz ez az ötös immár rutinosan használ ki minden pillanatot. Az indulás hamar fejest ugrik egy kaotikus zúzdába, a némileg vontatott lendület ráolvasássá válik a The New Fury-ban, s a nyers erő néhány momentumnál művészi lesz. Nem elemeznék minden dalt külön, de a korong első ötöse valódi erődemonstráció, felvonultatva a megkívánt összes jellemző elemet, mialatt a punk kimerültsége után a hc által átvett nyers lázadó mentalitás húrként feszül ki a Verse lírájában. Ez utóbbi nincs túlbonyolítva, de bőven fölülemelkedik a közhelyeknek, hol fabulával illusztrálva, másutt szinte indulót fújva, a mondandót kellő mennyiségű breakdown-nal aláhúzva.

A szakadást a Story of a Free Man három részre tördelt ópusza jelenti: a zenei rontom-bontom alá itt egy sXe példabeszéd kerül, a rab ember felszabadulása, az átélhető, társadalom által függőségbe taszított ember története. Ezen sincs semmi felesleges ornamentum, csupán a feladó, az üzenet, és a címzett: öblítésképp kapjuk erre a négy záró számot, amik még mindig nem adnak alább az eddig feltett tétnél. Sűrítve kapjuk meg a forradalmi mondandót, a buzdítást a harcra, valami olyan ellenség ellen, akit mi tartunk el, és mi tartunk fenn, mert már bennünk is nagyon rég gyökeret vert: a címmel alkot keretet a Sons And Daughters refrénje, párszor az arcunkba vasalva, „nincs más megoldás” imperatívuszaként, mielőtt a lemez fokozatosan elhalkulna.

Köszönöm Verse.

9/10