Véres megújulás – Wiegedood: There’s Always Blood at the End of the Road

Az utolsó De doden hebben het goed album lezárt egy korszakot a belga Wiegedood pályafutásában, egy projekt befejeződött. A negyedik nagylemez, a There’s Always Blood at the End of the Road a black metal-trió eddig ismeretlen oldalát mutatja be, ami bár a hagyományos stíluselemekből táplálkozik, mégis a zenekar eddigi munkásságához képest sok újdonságot tartogat. Black metal berkeken belül köztudott, hogy ez veszélyes vállalkozás, nem mindig részesül pozitív fogadtatásban – lássuk, ezúttal sikerült-e lenyűgözni a rajongókat.

Az FN SCAR 16 őrületes kezdés, halálugrás a káosz vérben forgó örvényébe, a kíméletlen darálás nem áll le egy másodpercre sem. Jórészt ugyanazokat a dallamokat ismétlik, variálják, hipnotikus hatást keltve, ugyanakkor megteremtve egy zaklatott atmoszférát, ami az egész albumot végigkíséri. Levy Seynaeve embertelen károgása táncol az idegeken, a szédületes riffek letépik az arcod, a dobok megrepesztik a koponyád, majd éppen olyan hirtelen ér véget a dal, mint ahogy elkezdődött. Ez az idegőrlő tempó végig jellemző a lemezre, nagyon ritkán kapunk kegyelmet, de azt sem valami nyugodt formában. A lassabb epizódok szintén olyan kérlelhetetlenül elborultak, mint a tempós tételek, ez rögtön következő dal második felében egyértelművé is válik, a hátborzongató magas és a vontatott mély gitártémák alatt ének helyett valaki mintha sírva könyörögne. Ha eddig nem lett volna világos, itt már biztosan érezhető, hogy új dolgokkal kísérleteznek a zenekar tagjai, amiből valami nagyon beteg eredmény készül kibontakozni. Inkább arra törekedtek, hogy a megszokott melankolikus black metal tónusok helyett kicsit többet mutassanak meg magukból, mit váltott ki belőlük a jelenlegi helyzet, ami az egész világra kihat. Emellett saját elmondásuk szerint örömmel tettek próbát más témák terén, és bár ez nekik nem volt nagy próbatétel, szerettek volna egy kis kihívást állítani a hallgató elé. Igazából ez sikerült is, első körben nehézkesen csúszott le ez a tömény anyag, de aztán szép lassan egyre inkább sikerült azonosulni vele.

Teljesen azért nem szakítottak az első három album hangzásvilágával, visszaköszönnek a tradicionálisabb témák a Noblesse oblige richesse oblige és az Until It Is Not című dalokban, de ezek a dallamok csavarosak, változékonyak, kiszámíthatatlanok. A torokének is visszatér a Now Will Always Be-ben, ami az egyik legjobb darab. A nyitányhoz hasonlóan itt is szinte egyetlen riffet variálnak, de úgy, hogy a szám első részében nyugtalan, rémálomszerű légkört idéznek meg vele, ami aztán a módosítgatások által először fokozatosan erősödik, majd a dal vége felé melankolikus tónusba csap át. Merész és zseniális dobás. A Wade képében kapunk egy rövid instrumentális kiállást, ami szintén újdonságnak számít az eddigi lemezekhez képest, mégsem zavaró, mert a maga zavarodott, disszonáns akusztikus dallamaival megágyaz az album hátrelévő részének, ahol az egyszerre nyomasztó és felkavaró hangulat tovább fokozódik, a tébolyult forgatag eléri a maximális fordulatszámot, az eddig tapasztalt lendületből jottányit sem veszít az utolsó három darab.

A Wiegedood nem találta fel újra a black metal műfajt, inkább a sajátos alapokra építkezve hozzáadtak egy masszív és sötét darabot önmagukból, felszabadulva minden alól, ami eddig megkötötte a kezüket. Az eredmény egy rendhagyó, pusztító erővel felruházott lemez lett, ami az elejétől a végéig a markában tart, megkínoz, földhöz vág, végül otthagy elvérezni a porban. 8/10