Vény nélkül kapható érzelmi élet – Normandie: Dopamine

Képzeljünk el egy világot, ahol az emberiség olyan szinten nullázta a neurotranszmittereit, hogy az olyan természetes vegyületeket, mint az adrenalin, a szerotonin vagy a dopamin, úgy kell magunkhoz vennünk reggelente, mint mondjuk a koffeint a kávénkban. Viszont innentől kezdve ezek nem csak stimulánsként működnek, jelentős szerepük lesz abban, hogy megéld a holnapot.

Ezzel a disztópikus jövőképpel játszik el a svéd Normandie a negyedik lemezén, ami minden eddiginél modernebb és populárisabb soundot kölcsönöz a triónak, hogy felérhessenek a Bring Me the Horizon ligájába. A Dopamine press szövege olyan kérdésekkel bombáz, mint hogy „mi lenne, ha kihasználnánk az agyunk és a testünk teljes kapacitását?”, illetve „mi van, ha ezt már meg is tettük?” Én pedig erre pökhendien csak azt tudom reagálni a hallottak után, hogy

nektek akkor ez miért nem sikerült?

Mielőtt zárnád be a lapot, hogy már megint fikázódok, szeretném hangsúlyozni, hogy a Dopamine egy jó lemez, sőt, meg merem kockáztatni, hogy

a kicsivel több mint tízéves – és rendkívül termékeny – zenekar eddigi legjobb kiadványa. Viszont ez sem elég a legfelsőbb szintek megütéséhez.

Ami már csak azért is ironikus, mert míg a srácok arról beszélnek, hogy az ingerküszöbünk minden eddiginél jobban kitolódott a francba, addig nem nagyon munkálkodnak azon, hogy ezt behálózzák, és ha nem lenne néhány méregerős sláger a lemezen, akkor maximum háttérzeneként konstatáltam volna, hogy oké, kaptunk még egy „bringmí wannabe” zenekart.

Kezdjük azzal, hogy a lemez koncepciós anyagként hivatkozik magára, ezt pedig nem is venném észre, ha nem tolnák minden létező felületükön az arcomba. A korábbi anyaguknál, a 2021-es Dark & Beautiful Secretsnél ez jobban átjött, ahol az énekes, Philip mélyen vallásos neveltetése, illetve annak leginkább negatív hozományai adták a témát. Szóval kell ide egy kohezív, mindent átszövő egységesség, ami mondjuk vizualitásban és a szövegekben is megmutatja, hogy van egyfajta integritás, anélkül, hogy a számba lenne az rágva. Akad mondjuk itt is kivétel, az pedig a hangzás: a dalok kristálytisztán szólalnak meg, néhol már-már egészen gépiesen. Ez főleg az idősebb korosztálynak okozhat pár felesleges bosszankodással eltöltött percet, itt viszont a futurisztikus témához meglehetősen passzol ez a megszólalás.

Stílusát tekintve a lehető legjobb értelemben vett popos, elektronikus rock/metalról beszélhetünk, ami elvétve azért még magán hordozza a (leg)korábbi anyagok poszt-hardcore-os jegyeit. Nyilván elengedhetetlen egy ilyesfajta vállalásnál, hogy a lemez hemzsegjen a fogós daloktól, ez hellyel-közzel sikerült is, és bár a Dopamine nem lett egy masszív slágergyűjtemény, azért akadnak rajta tényleg elismerően csettintős, fejhallgatóval bólogatós pillanatok. Ilyen példaul a lemezt nyitó pörgős, seggrázós Overdrive, ami nem keveset merít a drum and bass műfajából, esetleg az album leginkább torzítottgitár-orientált tétele, az elejétől a végéig durrancs Serotonin, vagy az abszolút god tier refrénnel felvértezett Flowers for the Grave. Ja, hogy ez konkrétan a lemez majdnem első harmada? Nos, igen, ezután már leginkább mérsékelt slágeresség, elvétett catchység, és néhány egészen kínos és megmagyarázhatatlan epizód következik.

Te is egy katasztrófaturista vagy, nem igaz? Csak arra vársz, hogy kifejtsem, mik ezek a momentumok, jól érzem? Oké, legyen meg az akaratod, itt vannak hát: a Ritual a nevével ellentétben egyáltalán nem tartalmaz semmi túlvilágit, sőt, még a pop rockos mércével mérve is borzasztóan gejl és csöpögős, és kicsit a Butterflies is ebbe a „hibába” esik. A srácoknak még egy vendéget is sikerült behúzniuk, mégpedig egy tök releváns metalcore-banda kiabátorát, ő pedig nem más, mint Daniel Winter-Bates az angol Bury Tomorrow-ból. A koma kapott egészen pontosan harminc(!) másodperc rivaldafényt az Hourglassben, és tény, hogy ez a fél percnyi verze-breakdown az egész kiadvány legsúlyosabb szegmense, nem igazán emeli ki a dalt az erős középmezőnyből. Többszöri meghallgatás után konkrétan még olyan érzésem is volt, hogy

ez a dal remek példája annak, milyen lenne, ha a BMTH meg a Korn összegabalyodna, de rendes kufircolás helyett csak ruhában menne a dry humping.

Itt pedig külön megkérném az élénk fantáziával megáldott, (be)vállalkozó kedvű írópalántákat, hogy nem kérünk ilyen jellegű fan fictionöket az oldal e-mailjére!

Minden apróbb hibája és esetlensége ellenére a Dopamine egészen egzaktul tükrözi, hogy mi a svédek célja, és ezek után a Normandie-t tényleg nem lesz könnyű elsöpörni vagy ignorálni. Nagy fejlesztések kellenek a dal- illetve a szövegírásban is (issue – tissues kínrímeket könyörgök, ne!), illetve ki kell gyomlálni minden kicsikét is mid gazt, ha már a szélsőségesen bágyadt figyelem felkeltése a cél. Nem kizárt, hogy a következő anyag(ok)nál már arénák színpadain köszönnek majd vissza Philipék, mint headlinerek, nem titkolt céljuk ugyanis, hogy minden szempár rájuk szegeződjön – mesterséges kedélyjavító hozzáadása nélkül. 7,5/10

A Normandie március 18-án a Dürer Kertben mutatja be a lemezt, vendégeik az angol As December Falls és a szintén svéd Self Deception.