Velvet Stab – Welcome Goodbye

A Velvet Stab-et ígéretes bandaként könyveltem el megalakulásakor, a 2003-as Where Paralells Meet című öt számos kislemezük pedig kifejezetten jó, ha nem is tökéletes anyag volt, amit elég sokat hallgattam anno. A csapat az indulás után elég magas fordulatszámra kapcsolt, és egyre jobban felhívta magára a figyelmet, egyrészt az olyan neves külföldi bandák előtti szerepléseikkel, mint a Boysetsfire, a Throwdown, a Hand To Hand, a Zao, vagy a Walls Of Jericho, másrészt az akkori énekes Totik Zoli grafikusi munkái révén, aki többek közt a Blind Myself, a Bridge To Solace, és az Embers számára is készített borítókat (Digitsdestroydesign). Szóval szépen haladt minden a maga útján, az EP időközben Németországban is megjelent, játszottak is külföldön, mígnem a lendület valahogy megfeneklett, s a zenekar holtpontra jutott. Totik Zoli énekes a Shell Beach-be igazolt át (róluk Burn kolléga írt korábban itt), a csapat pedig hosszú vajúdás után akadt Krausz Istvánra a CsakazértiSből, s most, hosszú várakozás után végre itt az első teljes nagylemez.

István belépésével az énekdallamok melankolikusabb megközelítést nyertek, emellett a fiatalember természetesen az üvöltéseket sem hanyagolja el, és a Paralells-hez képest egyfajta letisztulás figyelhető meg a dalszerkezetek terén, a régebbi kapkodósabb, vadabb hardcore-os irány átment egy homogénebb, valamelyest egyszerűbb, dallamosabb, kevésbé durva közegbe. Ezzel együtt kellett vagy öt-hat meghallgatás, míg kezdtem ráérezni a 2007-es Velvet Stab által kínált zenére, nem volt könnyű elkapni a fonalat; az EP dalaiban valahogy hamarabb megkapaszkodtam, melyek a kevesebb énekdallam ellenére is fogósabbnak tetszettek. A srácok a Deftones-t, a Glassjaw-t, a Toolt, és a Turmoil-t jelölik meg fő hatásaikként, ám én e csapatok közül nem mindet érzem helytállónak, inkább valahol a Hopesfall világa, és egy lightosabb Across Five Aprils keresztezéseként tudnám leírni az új irányt, helyenként egy kis Deftones ízesítéssel, és a mai, naprakész érzelmes-üvöltős vonal, valamint itt-ott a pop-punk is ott hagyta a nyomát a Welcome Goodbye-on. A myspace-en a screamo-t is megjelölik stílusként, ám az itt hallható 38 percnyi muzsika eléggé eltér attól, inkább post-hardcore-os momentumok bukkannak fel a továbbra is sok témából építkező számokban. Az In The Wind egy borongós riffel vezet be a Velvet Stab megújult világába, Rákosi Zsuzsi magyar nyelvű szövegmondása hatásosan örvénylik István hangjával. A Tumble Into the Past aztán lendületesen indít, borultabb húrokat pedzeget mind az énekdallamok és a hangszeres témák terén, szemben az Our Disabled Dreams feldobottabb hangulatával – a lemez egyik leghatásosabb énektémáit is ez utóbbiban hallhatjuk. Itt kell megjegyeznem, István hangját az elején szoknom kellett, a témái nem minden dalban fogósak, pedig próbál kitenni magáért, de szerencsére egész kellemes melódiákat is felmutat több helyütt. A dolgomat a hangzás is nehezítette, az érdi Bakeryben Bodnár „Bogyó” Péter által összehozott sound illik ide, de én elviseltem volna még némi súlyt, főleg a gitárok terén, mert kell kagylózni, éppen mi történik – apró dolgok ezek, de sokat segítenének az anyag befogadásában. A Contradiction In Terms refrénje talán az egyik legjobb, az alapok rendesen lüktetnek, a szám a végére megy át szolid pop-punk hangulatba, egy kis döngöléssel megcsavarva. A Signs On the Concrete idézi kicsit a régi időket, az EP-n sem lógott volna ki a többi közül, leállós refrénje is tetszetős, akárcsak a szaggatottabb témák a végén, a Contradiction mellett ez a dal lett kedvencem, ám vannak még meglepetések. A lemez közepén egy egészen lágy, balladisztikus tételt is elpottyantottak a srácok, a The Ghost érzelmesebb hangot üt meg, kicsit a Last Winter is eszembe jutott róla, és jók a dallamai. A 10000 a myspace-en hallható volt már, a kapkodós reszeléseivel az EP-t idézi ismét, a 4:45-től bekapcsolódó, kórussá fejlődő dallam pedig nagyon tetszik. A lemez végére egy kicsit már kezdenek összefolyni a track-ek, bár vannak elszórva jó ötletek, kórusok (Scars Torn Open), együtt-éneklős részek (Decay We Are), lendületesebb slágertémák (Tear The Map Apart), a dalokat már nehezebb memorizálni, inkább az eltalált pillanatok ragadnak az elmédbe.

A Welcome Goodbye-jal kapcsolatban még meg kell említenem, az anyag koncepciózus; a szövegek, a számok sorrendje és a borító is mind egy téma köré épül fel a promólap információi szerint, amiről, be kell vallanom, bővebben nyilatkozni nem tudok egyelőre, mivel számomra zavaró a fehér papírra világosszürkével nyomott írás, így még nem mélyedtem el benn. Az irányvonal még nem teljesen tisztult le érzésem szerint, kicsit jobban össze kell rázni az ötleteket, hogy a Velvet Stab istenigazából odavághasson, de biztató és kellemes hallgatnivaló a CD. Mindent egybevetve örülök, hogy újjászerveződött a banda, és hogy visszatértek a színtérre, ám legközelebb erősebb hangzást, ütősebb, maradandóbb énekdallamokat várnék el tőlük, és akkor nem lesz gond, a tehetségük ugyanis megvan az előbbre lépéshez.

7,4/10