Vanna – The Few and the Far Between

Talán totál feleslegesnek tűnik egy, a kortárs metalcore másodvonalát erősítő csapatról komolyabban értekezni, de fura mód úgy tűnik, hogy a — számításaim szerint — negyedik felállásában tündöklő banda végre eléri a várva várt áttörést, ami annál is égetőbb kérdés, hogy Chris Campbell dobosnál és az alapító tag Evan Pharmakis-nál is közrejátszottak anyagi gondok a kiszállásban. Az esély azért adott, mert az ad hoc „örömzene” és kompromisszummentes „azt játsszuk, ami nekünk tetszik, bibí” megoldások helyett (amihez azért messze nem elég nagy zsenik ők, és akkor még finom voltam) ezúttal nagyon tudatosan készültek a dalok. Ennek egyik jele, hogy úgy alakították saját stílusukat, hogy beférjenek a létező, és csak mérsékelten telített hardcore-osított metalcore trendbe. A már eddig is kétségtelen jelenlévő tuskóság most végképp kidomborodik, és ilyen tekintetben nagyon következetes a csapat: nem tudom, az ő ötletük volt-e, esetleg produceri nyomás, vagy csak Joel Pastuszak hangszíne különbözik ennyire elődjéétől, de a kevés tiszta ének most sokkal kevésbé tűnik művinek, ami egy ilyen nyers zenei közegben hatalmas erény. De a Vanna nem érte be annyival, hogy a The Ghost Inside, a Your Demise meg a többi underground sztár árnyékában próbálnak a lehetőségeikhez mérten növekedni, de nem ám. Az ötlet egyszerű, de nagyszerű: a zenekar kettes számrendszerben gondolkodott, ahol a „nulla” a már említett keményzenei irányzat, az „egy” pedig a kreativitás sokféle megnyilvánulása, ezek pedig szépen, dalról dalra váltakoznak. A kicsit unalmas kezdés után a Slayer wannabe nyitánnyal és zárással bíró I Said I’m Fine meghozza a kedvet a hallgatáshoz, aztán amikor már épp leülne a dolog, mindig jön valami (a szinte Limp Bizkitet idéző alappal bíró, fura módon jól elsülő Please Stay vagy a lemez egyetlen slágere, az igen fogós The Weekly Slap in the Face), ami újabb löketet ad a korongnak. Az album szerethetőségét nagyban emeli, hogy érezhetően igyekeztek jó és érdekes dalokat írni, valamint az is, hogy rendkívül mértéktartóak voltak: a dalhossz ritkán megy három perc fölé, és a lemez sem éri el a fél órát. Ez pedig a legkevésbé sem baj, hiszen sok ötlet ide vagy oda, az ilyen zene könnyen válik unalmassá, főleg úgy, hogy azért a Vanna dalírói tizenegy dalból egyszer tudtak olyan minőségű gitártémát írni, amilyenből mondjuk egy Enabler lemezen (kis túlzással) egyetlen dalban van tizenegy. 7/10