Valient Thorr – Our Own Masters

A Valient Thorr 2010-ig az akkor hétéves pályafutása alatt kiadott öt nagylemezt, amikkel hol bizonyították, hol cáfolták, hogy a jó munkához idő kell. Épp a 2006-os, Legend Of The World című albumuk sikerült a legjobban; ez a leggyorsabban, bő egy évvel követte az előzőt (a Volcom Entertainmentes bemutatkozás Stranded On Earthöt), de ettől függetlenül a kiadványfrekvencia felezésével, és csak a slágerek megtartásával olyan diszkográfiát tehettek volna a polcra, amiért még Kozsó is kezet csókolna. Az eddigi leghosszabb várakozás két lemez közt pedig épp most ért véget: három évet kellett várni a Stranger folytatására, és elkerülhetetlen, hogy felmerüljön a kérdés, hogy megérte-e?

A kérdésre pedig nincs válasz, mert a Valient Thorr sosem tartozott azon zenekarok közé, akik pótolhatatlan zenét csináltak. A hard rock/heavy metal-átlagtól mindig épp tizenhat ujjnyi választotta el őket: a mindenkori két gitáros bal kezének öt-öt és jobb kezének pengetőt tartó három-három ujja. A gitárszólamok gyakori fifikáján kívül a zenéjükben szinte semmi sincs, ami ne hangzott volna el a hetvenes-nyolcvanas években, és Valient Himself technikai szempontból talán az új évezred legrosszabb énekese (volt – legalábbis az első két lemezen). Hogy akkor mégis miért számítanak? Mert nem tudnak egyszerűen jó számokat írni: vagy zseniális, vagy középszerű dalok születtek a kezeik közt mikor milyen arányban, ráadásul elképesztő lelkesedéssel végzik a dolgukat megállás nélkül (ld.: In Heat DVD, vagy akár a vállalhatatlanul hangosított 2009-es Düreres koncert). Teljesen indokolatlan (de a Volcom nyomán szerencsére teljesen elkerülhetetlen), hogy egy ilyen zenekarról egyáltalán tudjunk Európában, de ha már így alakult, rettentő nehéz nem kedvelni őket. És ez szerencsére így maradt az Our Own Mastersen is. Hézagos lemez hatalmas csúcsokkal, felejthető (egy)síksággal közöttük, egy szimpatikus társaságtól.

De ha már előkerült a jó munka és az idő viszonya, ez a lemez is azt bizonyítja, hogy ha kell is idő a jó munkához, önmagában a hosszú idő nem elégséges feltétele. Az Our Own Mastersen ugyanis a korábbi lemezekhez képest sajnos kevesebb a sláger, több az üresjárat, és a kapaszkodók sem rajzanak. De természetesen most is nagyot üt, ami üt: az elkerülhetetlen, hogy pl. a Cerberus vagy a Crowd Pleaser többször pörögjön le egy rockbuliban, és az olyan joviális „felnőttrock” számok, mint a beharangozó No Strings Attached vagy a megklipesített Torn Apart is elő-elő fognak kerülni a szalonlázadó krimókban. A többi, a hard rock morcosabb oldalán született nóta pedig egyáltalán nem rossz, de az aktuális hangzást leszámítva semmi sincs bennük, ami kiemelné őket pl. a NWOBHM élvonalában már harminc-negyven éve megírt dalok közül. Ettől függetlenül, és ennek megfelelően a zenei pontszám 5, a szimpátiafaktor 8, a kettő átlaga pedig a lenti. Remélhetőleg bejön a Thorr-sorminta, és a következő lemez megint jobb lesz; nem folytatja a zenekar az utat a Minden Deszkásfilmek Legjobb Dalszerzői klubtól a Minden Scenesterbutikok Legközömbösebb Aláfestői felé.

6.5/10

(A Düreres fényképért köszönet Slabéczi Tamásnak)