Valahogy máshogy képzeltük el az ördögöt – terítéken a Devil You Know debütlemeze

Amikor híres zenészek összeállnak egy közös projektbe, a hallgatónak okvetlenül is nagyok lesznek az elvárásai. Pedig már megszokhatta, hogy kevésszer alkotnak maradandót az említett tagok, annak ellenére, hogy a saját zenekarukkal szintért meghatározó albumokat hoztak létre (The End Of Heartache, This Is Love, This Is Murderous). A két dudás, egy csárdában tipikus esete, ami jelen helyzetben akkor sem működő dolog, ha a modern metalcore egyik legkarakteresebb énekese társul, egy különleges képességekkel megáldott gitárossal.

A Devil You Know szupergrupp, 2012-ben alakult Los Angelesben, Francesco Artusato (All Shall Perish), Howard Jones (ex-Killswitch Engage), Ryan Wombacher (Bleeding Through), John Sankey (Devolved) és Roy Lev-Ari (Hiss Of Atrocities) közreműködésével. A Nuclear Blast kiadásában megjelenő debüt lemez produceri munkájáért Logan Mader (Five Finger Death Punch, Devildriver) volt felelős, illetve a keverésért Chris Zeuss Harris (Hatebreed, Suicidal Tendecies). A neveket elnézve bizakodva várhattuk az első albumot, de sajnos itt sem történt meg a várva várt csoda, ami az előzőleg kiadott dalok tekintetében borítékolható volt. A hallgatónak akaratlanul is olyan érzése támad, mintha az egész lemez egy jól kivitelezett csuklógyakorlat lenne, az érzelmek és váratlan húzások teljes hiánya mellet. Ez többek között annak is köszönhető, hogy nem volt elég idejük összecsiszolódni, és bele estek abba a hibába, hogy a dalírást nem közösen kivitelezték. A lemez másik gondja, a kiszámíthatóság. Már előzetesen lehetett sejteni , hogy tipikus sablon metalcore darálás lesz hallható az albumon, és ezt csak Artusato, és Howard jobb pillanatai mentik meg a teljes unalomba fulladástól. A témákat tekintve általánosságban elmondható a mélyre hangolt döngölések túlsúlya, illetve tipikus svédelt riffek, amik finoman sem szólva mondhatók a mai mezőnyben unicumnak. Az évek óta rendszeresen megjelenő, most már általánosnak, unalmasnak mondható témák, amiket kevés kivételtől eltekintve minden zenekar eljátszik a szintéren, itt is beköszönnek, erősítve ezzel azt az érzést, hogy sokáig ez az album sem fog a köztudatban maradni. Arról nem is beszélve, hogy a lemezt túlkeverték, ami főleg az éneknél jelent problémát, ami szintén elkeserítő pláne annak függvényében, hogy egy nagyon jó hangú frontember van a mikrofonok mögött.

Tipikus haknizenekar lett, amit csak a zenekar tagjainak előélete tesz eladhatóvá. A lemezen hallható dallamok a gitároknak köszönhetően emelkednek ki, az amúgy elég silány modern metalcore mezőnyből, amit sajnos Howard kevésbé tud magasabb szintre emelni. Valahogy nem jönnek ki azok a dallamok, amik régebben mentek, nem sikerültek olyan szintűre a refrének, mint azt már megszokhattuk a KSE időkben. Breakdown-ok számának csökkenése nem áll egyenes arányban a minőség növekedésével, ami annak tudatában is szomorú, hogy fantasztikus zenészek nem voltak képesek saját karakter csinálni a zenekarnak. Dalszöveget tekintve sem számíthatunk hatalmas megfejtésekre; a közhelyes ’szembe kell nézni a saját démonainkkal, és van fény az alagút végén’ kliséhalmaz között mozog a mondanivaló. A lemez teljesen egyhangúvá válását a rövid lassabb részek némileg megakadályozzák, és egy-két ügyesebb, váratlanabb progresszív megoldással, illetve kreatív szólókkal próbálják a figyelmet fenntartani, ám hosszú távon ez sem célra vezető. A lemez kiadását megelőzően Howard által interjúkban emlegetett ’ nem akar olyan lenni a lemez mint a KSE’, és a’ fantasztikus zenészekkel vagyok körülvéve, ez által más lesz mint eddig bármi’ beigazolódott, de sajnos rossz értelemben. Mindent egybevetve érződik a The Beauty Of Destruction-on, az elkapkodott rutinmunka, illetve a kreatív alkotói közösség és az összeszokottság hiánya, amelynek nyomán létrejött unalmas végeredmény újfent bebizonyította szupergruppok hibáit. A jobb napokat is látott Howard, rajongók által fokozottan várt, csalódást keltő első lemez után mondhatnánk, hogy várjuk a folytatást, ami a hallottak után, a lassan teljes unalomba fulladó modern metalcore mezőnyt tekintve az átlagnál jobbra sikerült, de nem valószínű, hogy ennek ebben a formában folytatódni kell (és valószínűleg nem is fog). 5,5/10