Utolsó lélegzetvétel a pestis előtt – Heriot: Devoured by the Mouth of Hell

Még két évvel ezelőtt figyeltem fel a brit Heriotra, amikor megjelent harmadik EP-jük, a Profound Morality. Akkor azt hittem, hogy egy szárnyait bontogató zenekarról van szó, közben meg a fenéket: a srácok már egy évtizede jelen vannak, 2015-16-ban kiadtak két kislemezt, meg még egy splitet is. Mondjuk az alapján, amik ezek közül fellelhetők az interneten, nem is csodálom, hogy a banda radar alatt maradt; nem volt rossz, amit csináltak, de semmi kiugró se volt a zenéjükben. Az igazi áttörést aztán Debbie Gough gitáros-énekes 2019-es csatlakozása hozta, akinek hála nem csak a dalírás, de szinte a hangzás is teljes mértékben lecserélődött. A vele kijött első dal, a 2020-as Cleansed Existence már egy teljesen új formáját mutatta a zenekarnak, akik maguk is úgy fogalmaztak, hogy itt már csak a név a régi. Ezután pedig ledobták az atomot az ominózus EP képében: a Profound’ egy disszonáns, zajos, iszonyat goromba anyag, ami talán leginkább az End puritán dühéhez hasonlítható. Bár a bandát sokan szeretik letudni egy egyszerű metalcore jelzővel, ez távolról se ijesszen el senkit, ez egyszerre a lustaságnak tudható be, meg annak, hogy a Heriot zenéje iszonyat sok műfajból szedi az ihletet: a 2022-es kiadvány masszívan táplálkozott a death, a groove, a mathcore, a sludge, az industrial, de még a poszt-metal stílusokból is.

Ezzel az ajánlólevéllel, valamint Debbie-vel a fedélzeten csak idő kérdése volt, hogy a banda első nagylemeze is világot lásson. Ez idén ősszel meg is történt, ráadásul az egyik legnagyobb metalzenei kiadó, a Century Media égisze alatt, és sok mindent láttam jönni, de arra nem számítottam, hogy a Devoured by the Mouth of Hell nemcsak megugorja a saját maguk által eddig is magasra rakott lécet, de tulajdonképpen olyan brutális erővé teszi a Heriotot a fiatal brit metalzenei mezőnyben, akikre nem pusztán érdemes odafigyelni, de számolni is kell velük!

Már az első pillanatban szinte pofán csap a legnagyobb pozitív fejlődés, ami a hangzásban érhető tetten. Míg a korábbi EP-n a banda énekes-bőgőse, Jake Packer felelt a felvételekért, itt azért már egy pár fokkal profibb kezekre talált ez a munka (és ezzel nem lefitymálni akarom Packer dolgait, hiszen a Profound’ is remekül szólt, csak hát mégse olyan, mint a mostani anyag). A cuccot a színtér sztárproducere, a Fit for an Autopsy, az End és a Better Lovers gitárosa, Will Putney keverte szinte már elvárhatóan cafatolósra, míg a produceri székbe a Sylosis-főnök, Josh Middleton ült. Josh és a zenekar közt amúgy akkora barátság alakult ki, hogy Debbie feltűnik a groove-os thrasherek legújabb meglepetés EP-jének a címadójában is, sőt, mindegyik szereplő zenekara (tehát az FFAA, a Sylosis és a Heriot) közös – és Budapestet is érintő – turnéra is indul az év végén a Darkest Hour társaságában. Na, de elkalandoztam, a lényeg, hogy a lemez baromi jól szól; ahol kell, ott megdörren, mint egy ágyú, ha pedig indokolt, akkor együtt búg a statikus, disszonáns rétegekkel.Merthogy a Heriot zenéje erre a kettősségre épül:

egyik pillanatban elevenen felfal és kicsontoz egy rozsdás láncűrésszel, a másikban pedig olyan fülledt, füstös lebegést nyújt, amit még egy rózsaszín, smiley-mintás tabletta se tudna kiváltani egy földalatti rave-buliban

– sokszor mindezt egy-egy dalon belül, akár többször is. Ez a fajta dualitás nemcsak a hangzásban van jelen, de a gitáros és a basszer vokáljában is: Debbie és Jake már a nyitányban (Foul Void) magas sikolyokkal és mély dünnyögéssel válaszolgat egymásnak – nagyjából mint a Knocked Loose-ban Brian és Isaac -, és míg Jake része maximum a hardcore-os kiabálásokig „fejlődik”, addig Debbie éteri, alkalomadtán hátborzongató szirénéneket csempész a dalokba, nagyjából Chelsea Wolfe nyomdokait csapkodva, ráadásul minden eddiginél többször (Opaline, Lashed).

Természetesen a másik két tag is megérdemli a reflektorfényt: Erhan Alman gitáros keze alatt is füstöl rendesen a hangszere (Harm Sequence, Sentenced to the Blade), illetve Julian Gage dobos is megüti, amit meg kell, mindegy, hogy a tempó hasít, mint Vin Diesel a családos autós mozikban, vagy cammog, mint egy leszedált lajhár (Siege Lord, At the Fortress Gate), esetleg valahol a kettő közt, repetitív indusztriális ütemekre hozza a Code Orange vibe-ot (Lashed). Plusz amúgy imádom, hogy a csávó az összes élő felvételen olyan fejet vág a szerkó mögött, mintha épp rajtakapná a lakótársát, hogy az ő tejét szürcsöli – ráadásul a dobozból. Kicsit sajnálom, hogy a hangszere nem szólal meg úgy, hogy a szívem a torkomban lüktessen tőle, de nyilván Will, mint gitáros, nem fogja hagyni egy „holmi” dobosnak, hogy elvegye a rivaldafényt, haha.

Összességében a Devoured by the Mouth of Hell nemcsak az év egyik legkirályabb és legszórakoztatóbb extrém zenei kiadványa lett, de a Heriotot is felhelyezte a térképre, úgy, hogy a zenekar mindenből csak kicsit tekert feljebb: jobb a hangzás, érdekesebbek a mindenféle stílussal való kísérletezgetések, dalszerűbbek a dalok, nincs túltolva a tiszta ének, se a középtempós reszelés, se a lebegős elszállások (Visage). A zenekar egyfelől nem felejti el, honnan jött, és közben páros lábbal trappol a megújulás ösvényén; kiszámíthatatlan, mégis koherens; kísérletező, de ha kell, épít a klasszikus ízekre, és megállás nélkül értéket teremt. Ami pedig a legjobb az egészben: mindenki találhat bennük valami kedvére valót. Itt az ideje feljebb sorolni őket a fesztiválós idősávokban, ugyanis a Heriot tíz év után megérkezett, és hosszú távra tervezi a maradást. 8,5/10