Utánozó majmok bolygója – The Southern Oracle: The Most Corruptible Souls

Mit tehet egy hazai zenekar, ha nagyjából mindent elért, amit az underground berkein belül el lehet; ha az általa játszott és képviselt stílus éllovasává vált; és ha kiépített magának egy stabil és összetartó rajongótábort, akiket tényleg csak nagyon, de nagyon nehezen tudnának elveszíteni? Nyilván nem fognak szakítani ezzel a metódussal, kipróbálni (számukra) újdonságnak ható jegyeket, vagy csak arra apellálni, hogy az olyan sznob, “műértő” gecik, mint jómagam is megkapják a magukét egy, a megszokottól eltérő, kísérletezőbb anyag képében. Ezért aztán nem is túl meglepő, hogy az ötödik nagylemezét bemutató The Southern Oracle pontosan ezt is teszi:

nem okoz meglepetést.

A Hiraeth albummal ebbe a metalos hácé/crossover-dologba még csak bele-belekóstoló, az Exodus Aesthetickel pedig a rendszerkritikus acsarkodást csúcsra járató négyes pontosan ott folytatja a The Most Corruptible Soulsszal, ahol az előző archív bejátszás megszakadt – most már vagy harmadjára. Ami nem is lenne akkora baj, ha nem egy olyan bandáról beszélnénk, akik előtte négy kiadványon vagy négy különböző arcukat voltak képesek megmutatni.

Koncepciós anyagról lévén szó, a tematika most is a korrupt országvezetés kicsinyes törekvésein csattan, talán egy kissé tagoltabban és kifejezőbben, mint ahogy az az Exodus’-on hallható volt. Megkapják a magukét a kormány véleményvezérei (akik akár az erőszakra való felbujtástól sem riadnak vissza), a propaganda eszközei, a kollektív agymosás ideológiája, az átlagos kispolgár kizsákmányolása/eladósítása, a középkort idéző törvények, és természetesen ezekből eredeztetve a miniszterelnök személye is – újfent. Tehát témájában semmi újat nem vonultat fel a The Most Corruptible’, amit az előző etapon ne hallhattunk volna már, vagy bárhol máshol, más köntösben. Ezen üzenetek megjelenítésének, átadásának eszközei sem változnak: archív felvételek, filmbeli bejátszások itt-ott, már a zenekar védjegyévé vált -er végződésű dalcímek, egy kis rapbetét (amit most nem az azóta hivatalosan is rapperként is “üzemelő” énekes, Kókai Barni, hanem az NKS úthengere, Turan Khan pirít oda) és helyenként egy ízes anyázás, szépen, magyarul, mert úgy autentikus.

Ezenkívül megy a szélsebes, thrashes abálás és a mázsás metalos hardcore dühedelem, ami minden útjába kerülő krumplisóvárt letarol. Őszinte leszek, hirtelen nem tudnám megmondani, hogy ez vagy az előző lemez a dühösebb, de az egészen biztos, hogy Ivánfi Dani (Stubborn) ezúttal is iszonyat jó munkát végzett a soundon, illetve Szűcs Szabi (Choke City) analóg maszterje is ad a lemeznek egy pofás, old school vibe-ot, ami mégis modern és úgy illeszkedik a digitális portfólióba, mint egy nonfi tetkós felkar egy vidéki termálfürdőbe. De ha már szóba jöttek a “háttérmunkálatok”: azt tényleg nem értem, hogy a basszust hogy nem a zenekar “hivatalos” bőgőse, a koncerteken fellépő, a fotókon feltűnő, az impresszumban helyet kapó Pete játszotta fel? És ez nem az első eset, az Exodus’-on is ez történt, de ott még annak tudtam be a dolgot, hogy frissen, az album munkálatai közben került be a bandába. Ez ilyen szellemírói dolog? Ha ez így van, akkor szeretném kijelenteni, hogy több, múltbeli írásomért is igazából Rugós Beke és Hont András voltak a felelősek – felváltva.

Az egyetlen „baj” a TMCS-szal, hogy a köret sokkal izgalmasabb, mint a főfogás. Mert ha hallottad az előző lemezt, akkor sok újdonságot nem fog tartogatni neked a mostani (oké, mondjuk az öt dobossal előadott Kingmaker elég vagány). Viszont maga a koncepció, a külalak, az artwork, a tény, hogy minden dalnak van egy alcíme és hozzátartozó idézete, és az egészet átfogó, szigorú precizitással kivitelezett struktúra, az valami egész egyszerűen magával ragadó. Az OCD-m legalábbis nagyon imádja. És bármennyire is négy ember zenekara a TSO, ezek leginkább a banda “mastermindjához” köthetők, a véleményét vissza soha nem fogó, eklektikus személyiségű Kókai Barnihoz, aki töretlenül terelgeti a zenekar szekerét, immáron több mint egy évtizede. Így egy kicsit el is tűnődtem a banda jövőjét illetően, amikor a lemez megjelenése előtt az énekes egy hosszabb, személyes hangvételű posztban taglalta, hogy fő figyelme mostantól a hip-hopos alteregójára, a del.gradyre fog terelődni. Ami nem feltétlenül aggasztó gondolat, viszont mindenképp a hipotalamusz legmélyén érleli azt a kételyt, miszerint a Barni még megvan a TSO nélkül, ugyanez fordítva viszont már kevésbé borítékolható.

Na, de félre a konspirációsan kreált esőfelhőkkel, itt az utolsó bekezdés, verdikt-idő! A The Most Corruptible Souls egy súlyos, dühös és mindenek előtt korrekt anyag, ami egyáltalán nem tünteti fel gyengébb színben a The Southern Oracle-t, inkább csak bemutatja, hogy ez a határa annak, ahova a srácok jelenlegi kapacitásaik mellett nyújtózkodni tudnak. És ez így van a legnagyobb rendben, ugyanis a #tsocrew megkapta három év alatt a harmadik(!) kiadványát imádott zenekarától – emelett még 3-4 fixen veselerugó, pitfűtő darabot -, a kifinomultabb esztéták egy újabb impozáns fizikai formátumot tehetnek fel a polcra, a banda pedig fixen tartja a színvonalat – nem engedve belőle semmilyen irányba. Én sem érzem úgy, hogy nekem itt butthurtködnöm kéne, úgyhogy röppen is a 8/10, akinek meg nem tetszik,

anak kakuk bubu bu bum