Út a kiüresedés felé – Ghost Toast: Shade Without Color

Az instrumentális, progresszív rockot képviselő debreceni Ghost Toast március elején a finn Inverse Records gondozásában jelentette meg ötödik, Shade Without Color című nagylemezét, ami a két évvel ezelőtt megjelent Shape Without Form folytatása. A lemezek egyaránt T. S. Eliot The Hollow Men című verséből kapták a címüket és az üresség témájával foglalkoznak, de nem kifejezetten az állapot, sokkal inkább az ahhoz vezető út ihlette a két albumot. A srácok közösen előadott zenéje és az évek során kialakult stílusa annyira sokoldalú és változatos, valamint olyan széles eszköztárral bír, hogy orbitális sarkítás lenne más hazai – vagy akár nemzetközi – zenekarhoz hasonlítani, még akkor is, ha itt-ott érződik néhány más együttes hatása.

A lemezt nyitó Get Rid Of intenzív, viharos vadsággal száguldó és lassan hullámzó torzított riffek egyvelege mellett ambient aláfestéssel operál, mint egy kilövés a végtelen űr felé, így kezdődik az időnként felemelő, máskor a mélybe rántó utazásunk. A hangzás kivételesen patent, csakúgy, mint az eddigi lemezeken, a keverésért és a masterelésért ismét Cserfalvi Zoltán és Boros Béla volt a felelős. A tempós start után a Leaders elektronikus zörejeivel és zongoratémáival, később a gitárdallamokkal lebegtet magasan a föld felett, a hangulatot elmélyítik a dalba szőtt, idegen környezetből kiemelt, de témába vágó szövegrészletek, majd a harmadik darab képében megérkezik a Chasing Time, ami nemcsak a lemez legjobb tétele, de a zenekar legkiemelkedőbb munkája eddig, és nem lehet csak pár szóban írni róla. Elképesztő és leírhatatlanul felemelő hangulattal bír, a felépítése szabálytalan, nincs minta, amit követnek, vagy amit a hallgató követhet, kiszámíthatatlan. A kezdeti hosszan kitartott hangok, halk, billentyűs aláfestések után beszáll a dob és a gitár, a csellómelódia valami szívet tépően gyönyörű, majd a főszerep ismét a gitáré, olykor tisztán, olykor torzítva, itt mélyen, ott magasan, alatta pedig a dob tűpontosan kiagyalt groove-okkal diktálja a tempót. Az ilyen csapongás jellemző több darabra is, ez maga a teljes album esszenciája, de talán itt kiemelkedő szerepe van a különféle érzelmek és állapotok felfestésében, amelyek éppen olyan sokrétűek, mint a lemez maga, és a képzeletbeli ösvény, amelyen a kalauzolásával végighaladunk. A második szakasz vehemensebb, a Toolra emlékeztető, örvénylő és vágtázó fejezetet nyit, egyre inkább kiteljesedik a dal, visszatér a főtéma, kapunk egy tartalmas gitárszólót, végül a melankolikus csellójáték zárja a számot. Erre tényleg csak azt lehet mondani: zseniális.

Az első három darabot már a lemez megjelenése előtt bemutatták, így a hátrelévő játékidőben az eddig ismeretlen szerzeményeket hallgathatjuk meg, továbbra is egy eklektikus világot bejárva. Jellemző a más népi kultúrák jellegzetes motívumainak bevetése több hangszeren is, valamint ezen az albumon samplerként női ének is helyet kapott. például éppen a következő, Let Me Be No Nearer című tételben. A filmzenei hatást keltő grandiózus megoldásokat, különböző forrásokból kivágott idézeteket mesteri, határozott kézzel keverik. Minden hangszernek megvan a maga szerepe, a billentyűk és a vonós a lágy, keserédes dallamokkal, a gitárok pedig a vad futamokkal mind más érzelmeket ébresztenek, gyakran azonnali lúdbőrzést eredményezve. Igazából ez a Ghost Toast nagy erőssége, hogy ének nélkül, pusztán hangszerekkel és a fent említett praktikákkal olyan érzelmi reakciókat képes kiváltani a hallgatóból, amire egy szokásos zenekar nem biztos, hogy ennyire, vagy egyáltalán képes lenne. Hatalmas dobás a Deliberate Disguisesban A végtelen történet című filmből kiragadott azon jelenetrész beollózása, mikor Atreyu G’morkkal társalog a végső harc előtt arról, mi is az a Semmi. Nagyon találó, hajszálpontosan illeszkedik az album témájához. Ahogy a tematika szerint haladunk előre a kiüresedés felé, úgy lesz egyre zaklatottabb és nyomasztóbb a következő tételek szerkezete és hangzásvilága is, amit a teljes élmény érdekében még egy picivel lehetett volna tovább fokozni. A Reaper Man zakatoló, baljós gitárjátéka, a szaggatott vokál sampler és a nyugtalan elektronikus epizódok emelik a feszültséget, amit a Whimpler kórus énekkel erősít, a cselló ismét a lehető legjobbkor csatlakozik be, az epikus végkifejlet pedig megágyaz a Rejtekből képében elérkező elkerülhetetlen végjátékhoz, amit a szomorkás vonós hangszer és az ének magyar népi motívumokkal gazdagít. Nincs torzítás sehol, az Ady Endre A perc-emberkék után című verséből kimetszett és Bujtor István által előadott idézettel pedig utunk végéhez értünk. A többi pedig kongó csend és üresség.

Nem könnyű egy ilyen sajátos és színes lemezről írni. Tipikusan olyan eset ez, mikor hamar elfogynak a szavak és inkább rápattintjuk a fejhallgatót a kedves ismerős fülére, beszéljen a zene helyettünk. Viszont nem lehet szó nélkül elmenni a Shade Without Color mellett, ugyanis amit a Ghost Toast évek óta csinál itthon a progresszív rock keretein belül és ugyanakkor annak, valamint saját stílusuknak a határait is feszegetve, az bizony nemzetközi színvonal, ráadásul sikerült megugraniuk azt az igen magas lécet, amit az új album előzménye állított fel. Az üresség felé vezető út tele van viharos érzelmekkel, tragédiával, egymástól való elidegenedéssel, amit a Shade Without Color zeneileg és hangulatában is remekül visszaad. 9/10