Upon A Burning Body – Red. White. Green.

Ehhez a színfolthoz hozzátartozott maga a The World Is Ours világa, illetve a zenekar imidzse is: élére fésült frizura, ing, mellény, szövetnadrág, napszemüveg, szivar illetve az album Al Pacino koncepciója. Mind a maffiózó imidzset erősítette. Az persze már más kérdés, hogy mennyire komolyan vehető (szerintem egyáltalán nem), de inkább ilyesmivel operáljanak, mint hajvasalóval és cicanacival, akármennyire is nehéz őket komolyan venni. És igen, épp itt akadhat el pár ember: fölösleges komolyan venni őket, a zene a lényeg náluk is, és az minőségi munka. A debüt óta eltelt két évben bejárták egész Észak-Amerikát, és a nevük is egyre jobban cseng turnépakkokban. Idén viszont új lemezt ígértek, és meg is kaptuk. Részemről is nagy várakozás előzte meg a Red. White. Green. érkezését, mivel az előző album mindig is ott lesz az imádott albumok között. Kitérnék gyorsan a címre, mivel pár embert már láttam félreértelmezni: nem, nincs semmilyen magyar vonatkozása a zenekarnak. A piros, fehér, zöld egymás mellett elhelyezve nem a magyar trikolort jelképezi. Erre mondjuk a zenekar összetétele is utal, mivel javarészt mexikói származásúak a srácok. A Red. White. Green. első single-je az album második száma, a Sin City volt. Szerelem első hallásra, másképp nem is tudnám leírni, azonnal megidézte az előző album hangulatát, és az epikus Life sucks and than you die csordájával tényleg kivakarhatatlan számmá vált. Az album megjelenése után pedig habzsolni kezdtem az új számokat, és elsőre nehezen tudtam betelni velük, de ez sajnos nem volt tartós. Elsőre nagyon jónak tűntek a dalok, de rájöttem, hogy közel sem annyira jók, mint a The World Is Ours dalai voltak. Túl gyorsan kiismerhetővé váltak, és hamar meg is ragadtak a fejemben. Ez alapjáraton nem baj, csak így az embernek nincs kedve olyan sűrűn elővenni az albumot, mert már nagyjából kiismeri magát rajta, és unja is. Ez nem jelenti azt, hogy unalmas is lenne az album, mert még mindig tudnak jó számokat írni, csak már közel sem olyan szórakoztató, mint volt. Talán csak azért, mert nincs meg az újdonság ereje. De továbbra is tartom, hogy inkább ilyen zenekarok legyenek ezen a színtéren, mint a minden kreativitást mellőző bandák. Az Upon A Burning Body még így is a jobb zenekarok sorát erősíti. Az első gyanús pillanat pedig már az első hallgatásnál felmerült, ahogy az intrónak szánt Game Over felcsendült, mivel az előző albumot nyitó Showtime-ot még csak megközelíteni sem sikerült. De aztán a számokba merülve rájöttem, hogy nem lehet ennyi miatt természetesen leírni az egész albumot, de felemásak voltak az érzéseim. Egy újabb zenei bombát vártam tőlük, helyette ez most kicsit olyan, mintha csak durrogtatnának, de nem csapnának oda. Erre még egy lapáttal rátett a hangzás is, ami steril, ahogy az megszokott mostanában, de sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom: túl steril, zavaróan az. Persze át lehet felette siklani egy idő után, de elsőre akkor is hiányzik belőle az élet. Második albumra pedig illett még összetrombitálni barátokat is, így három számban is hallhatunk vendégpacsirtát dalolászni: a Mimic-ben Fronz az Attila-ból, a Predators-ban Johnny Plague a Winds Of Plague-ból és a From Dusk Till Dawnban Nate Johnson a Fit For an Autopsy-ból.

A második Upon A Burning Body album nem rossz, de pont emiatt keserű a szám íze, hogy csak „nem rossz”, pláne ha figyelembe veszem a bemutatkozó lemez erejét és szerethetőségét. A mai albumok két év alatt születnek a legtöbb esetben, viszont zenekara válogatja, hogy ez a két év mennyire elég zeneileg. Ennyi idő alatt természetesen lehet zseniálisat is alkotni, de sok banda jobban is átgondolhatná a dalokat, és ülhetne még rajtuk. Az Upon A Burning Body-nak is idő kellett volna még a The World Is Ours megugrásához, igaz nem sok, de kellett volna.

7/10