Unleashed – Where No Life Dwells

Az Unleashed-ot a rideg és szeles Svéd Kungsangen-ben alapította a basszer, Johnny Hedlund 89-ben, annak apropóján, hogy zátonyra futott az előző bandája; a Nihilist. Így megszületett a skandináv fém tömegek egyik leghidegebb és élettelenebb förmedvénye. Három demó és egy EP után végre 1991-ben kiadták a debütáló albumuk, a Where No Life Dwells-et. Ez az anyag is arra a sorsa jutott, mint sok másik (egyesek örülnek neki, a gyűjtők pedig köpködnek), 2001-ben tehát 10 évvel az eredeti után elérkezett az újrakiadás ideje, mellyel nem csak a jellegzetes hangzást, de a borítót is sikerült súlyosan elbaszni. A nagylemez mellé felkerült még az …And the Laughter Has Died EP anyagja is, mely azért értelmetlen húzás a kapitalista fertő részéről, mert, hogy az Unleashed korai lemezi nem voltak keresettek, s akinek számítottak, azok ma már 20 felett vannak, s nagy valószínűséggel már rég beszerezték. Van szerencsém CD-n és LP-n egyaránt birtokolni, s ha felrakom a lemezt, mind a mai napig a hideg ráz ki a jellegzetes fagyos atmoszférája miatt.

A címadó dal egy akusztikus intró, jól érzékeltetve azt a kissé folkos, s nem gyengén kietlen világot, mely tömény 36 percben szakad a gyanútlan hallgatóra. Az Unleashed korai lemezei nem a sebesség mámorától szakadtak ketté, s nem is a sátánista, mitologikus szövegektől (a fordított keresztes, Isten fasza típusú nagyon eltalált logó ellenére, melyhez hasonló komplexivitású, mondjuk még a Morbid Angelé). A Dead Forver kezdése, ahogy berobban, megmutatja azt a hangzást és azt a pakolós, majd nagyon belassulós váltakozást, mellyel az élet ellen irányulva lépkednek a hóban és jég katlanokban. Johnny Hedlund vokálja telt és gyűlölettel teli, mégsem elviselhetetlen, ő felelős amúgy a basszusért is. A Before The Creation Of Time pattogósan indít, ám a közepére ez is belassul és felveszi a tipikus Unleashed jegyeket, a dobok súlyosak és technikásak, mégis bennük van az a puritán idegtépés, mely Anders Schultz-nak köszönhető.

A For They Shall Be Slain újabb támadás, gyilkosság az emberiség ellen az emberiségért, súlyos paradoxon ez az éteriség keresés és lelés, a pergők tompák, a cinek kalapácsmorajlások, a tamok pedig mélyről felszakadva töltik meg dobhártyánk ezzel az organikus gyűlölettel.
Az If They Had Eyes (Ha lenne szemük… milyen meggyötört egy számcím, bassza meg) kezdése lassú, szépen építkezik fel, rengeteg dallamot használnak, melyek némelyike folkisztikus, de csak zártan, alapvetően középtempós, lassú vonaglás, pár gyors kiállással, és egy hihetetlenül rideg és eltalált főtémával, a végére kavargó rideg légáramlattal zárnak, szinte érezni lehet, ahogy az üres szemgödrökbe belekap a csípős szél. Itt nagyon jól teljesít Fredrik Lindgren gitáron (ex-Terra Firma, Born of Fire, Harms Way), aki ’96 után távozott személyes ellentétek miatt a bandából, nagy kár érte, kb. onnantól baszódott el az Unleashed zenéje is… The Dark One is alapvetően lassú és fájdalommal érlelt nóta, melyben a kétlábdob munkák és az erős tamok, a vastag basszusok éppen úgy uralják a fagyos éjszakákat, akár a többi dalban. Ugyanerre épít az ezt követő Into Glory Ride, melynek örök álmából csak az …And The Laughter Has Died jelent ébresztőt, gyors elejével, majd egy hosszú és vontatott középrésszel, majd gyorsulás és már itt csikorgatja pengéit a gleccserek titkait kapargatva a zenekar nevével fémjelzett dal. Az Unleashed is alapvetően középtempós dal, pár gyors váltással, a szólók néhol azt a tipikus vinnyogós hangot ütik meg, mellyel méltán lett ismert Kerry King a Slayerből.
A Violent Exstacy kezdése vastag és mély, akár a krokodil bőre, gyorsak a váltások, felfokozódó dallamok, melyeket belassulás követ, kiérlelve azt a tipikus kibaszott fagyos Unleashed ízt…
Where Life Ends… avagy Ahol az élet véget ér… tökéletes cím egy ilyen lemez lezárásának, itt is jól hallgató Thomas Olsson (Julie Laughs Nomore) alapozó ritmusgitár játéka. A közepére itt is megjelenek a lassú vonagló cinekkel teli kalapácsféle témák, majd sebesség és gitárbúgással elhal az élet 91-ben…

Nehéz ehhez az anyaghoz bármit is hozzátenni, kevés benne a klisé, és jellegzetes a hangszerhasználat illetve a hangzás is. 1991-ben, tehát 16 éve az Unleashed ezzel a lemezzel beírta nevét a svéd death metál csapatok vér és fájdalom nyomorította könyvébe, illetve a későbbiekben tagcserén és némi stílusvesztésen is átmentek. Számomra ez egy pótolhatatlan anyag, melyet mai napig szívesen hallgatok, emlékezve a 15-16 éves porba fingó időszakomra, haha!

10/ 10 (de ezt majd csak kevesen értik meg…)