Unkind – Harhakuvat

Amióta a neocrust vonal beindult (90-es évek vége), és ezzel a crust műfajt a tágabb zeneiség felé terelni, azóta rengeteg kísérletet hallhattunk a minél sötétebb, minél apokaliptikusabb vagy minél sivárabb hatások elérésére. Vannak akik thrashes hatásokkal operálnak (Hellkrusher), vannak akik a screamot preferálják (Alpinist), és vannak, akik mindenből merítenek egy kicsit (Enabler). Ezt a sort gyarapítják a finnek is, akik eleinte simán crustot toltak, de később egyre inkább beleivódtak a dallamos hatások a zenéikbe, olyannyira, hogy a Harhakuvat-on már ezek az elemek dominálnak. Ennek ellenére nem tudok olyan zenekart, akire komolyabban hasonlítanának, talán az ír Easpa Measa áll hozzájuk a legközelebb, de ott kevésbé kap el a hangulat, mint itt. Ez annyit tesz, hogy a punkos háromakkordos témák és atmoszférikus hatások, amiket egyrészt sok-sok dallamos (már-már post-metalos) leállások, másrészt a háttérben folyamatosan megbúvó szintetizátoros, és egyéb hangszeres dallamok tartanak fenn (a Kaivannotban trombitát is hallhatunk), de vannak dalok, amelyek simán lassabban „vánszorognak” a többinél (Johtajat Ja Uhrit). És szerencsére ezeket az elemeket sikerül majdnem a lehető legjobb arányban keverni, így a végeredmény kellőképpen érdekes lett ahhoz, hogy másodszorra, harmadszorra, sokadszorra is meghallgassuk.

Persze nem minden fenékig tejfel, és ahogy itt is megvannak a kiemelkedő pillanatok (a lemezről előzetesként már napvilágot látott Laumasielut felemelő – már amennyire egy ilyen dal felemelő lehet – dallamai, vagy a már említett Johtajat Ja Uhrit, amelynek a mondanivalója is felettébb érdekes, vagy az Amorphisos – tényleg – introval kezdődő nyitónótát), de a hatodik-hetedik szám körül…  Nem mondom azt, hogy elfogy a tudomány, mert a tudomány az megvan, ezt itt is, és a tavalyi jó nevű Yhteiskunnan Pikkuvikoján is sikerült bizonyítani, itt viszont a végén van egy kisebb üresjárat, szerencsére a záró, szintén jó nevű Koulutettu Epäonnistumaan lendülete, majd a gitáros kivezető kiköszörüli a csorbát, így nem romlik sokat az összkép.

A körítésről nem tudok sokat mondani, bár a borító picit klisés, de nem hiszem, hogy ez itt most bármit is számítana, a hangzás teljesen profi, ha valamibe bele lehet kötni, az maximum az, hogy a Johtajat Ja Uhrit végén a hangszerek elnyomják a zsidó öregúr monológját, pedig számomra az a lemez csúcspontja, ha nem is feltétlenül zeneileg. És visszatérve a cikk elején feltett kérdéshez: Megérte. Mert nem egy tökéletes lemez a Harhakuvat, de minden hibája ellenére el lehet mondani, hogy az év egyik legérdekesebb anyagáról beszélünk, aminek fényében bizony lehet sajnálni, ha valaki nem látogatott el július negyedikén a Szabad az Ába, de remélhetőleg hamarosan ismét találkozunk velük. Ott pedig már kötelező a megjelenés.

8,5/10