Uneven Structure – Februus

Tracklist:

01. Awaken
02. Frost
03. Hail
04. Exmersion
05. Buds
06. Awe
07. Quittance
08. Limbo
09. Plenitude
10. Finale

Hossz: 55:54

Megjelenés: 2011. október 31.

Kiadó: Basick Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Minden műfajban előbb-utóbb elkezdődik az a panelesedési folyamat, amitől majd egy idő után telítődik a színtér és csömörünk lesz az egésztől, legrosszabb esetben pedig még az adott közeg megcsúfolásával felérő formációk is jelentkeznek. Ezen tendencia elején járunk most djent körökben, és éppen ezért egyelőre rengeteg kiskapu van, amik közül választhatnak a hullám meglovaglói, vagy ott a másik lehetőség, hogy "csak" egyszerűen kimagaslóan jó dalokat írnak. A részben francia részben svéd Uneven Structure bemutatkozó lemezével egy józanító pofont kioszt minden olyan embernek, aki azt hiszi, hogy úgy egyébként a djent csak az Icarus Lives! féle gigaslágerek gyártásából áll és elfelejti, hogy ez alapvetően progresszív metal.

Első kiadványuk egy “8” című EP volt, melyet ‘miből lesz a cserebogár’ alapon azért érdemes meghallgatni, de sok izgalmat nem rejt magában, az új album függvényében meg pláne nem. Érdekességként szolgál, hogy a Februust már nagy erőkkel írták, mikor az EP megjelent, így az leginkább olyan témákat és dalokat tartalmazott, amelyek valamilyen oknál fogva szelektálásra kerültek, továbbá az a Daniel Ädel énekelt rajta, aki az ehónapban debütáló Vildhjarta sorait erősíti. Tehát a nagylemez megírását azzal a nem titkolt céllal kezdték el annak idején, hogy szeretnék kiszélesíteni saját határaikat, de pont az aktuális album a bizonyíték arra, hogy ez egyedül nem sikerülhetett volna, legalábbis jelenlegi formájában biztosan nem. Ugyanis a brit Tesseract nagyban hozzájárult az Uneven Structure arculatának kialakításához, ezzel is biztossá téve a djent ilyen irányú elágazódását.

Zeneileg legerősebb párhuzamokat jelentik a tompított tördelések, valamint a Tesseract légies könnyedsége és térbeli terjeszkedése – ambient és a szinte már hozzá tartozó felfekvő dallamok segítségével. (Utóbbi miatt a hasonszőrű bandák is alkalmaznak harmadik gitárost általában.) Mindezek tükrében a hatások persze közvetlennek mondhatóak, azonban közelebbi rokonság mégis az impresszív magatartás és a rendkívül hasonló érzelmi töltet miatt alakulhatott ki. Ugyanakkor szó nincsen arról, hogy egy copy-bandával van dolgunk, hiszen mind a riffek karakterisztikája, mind a dalok felépítése(!) merőben eltér nem csak a Tesseractétól, de minden más műfajbeli zenekarétól is, így az Uneven Structure saját javára tudta fordítani a tanultakat és még inkább elmélyíteni, mintsem egyszerűen lemásolni azokat.

Már a lemez borítója is nagyon szépen illeszkedik a zenei koncepcióhoz azzal a színezett légkörrel, ami az ambient dominanciáját hivatott jelképezni, mivel a fentebb említett dallamok és az ambient között teljes szerepcsere történt, tehát már nem csupán aláfestő szerepben jelentkezik a lemezen. Mindez pedig azzal a nem mellékes tényezővel magyarázható, hogy ez a csapat már valós, konkrét ambient hatásokat jegyez, például a SleepResearch_Facility jóvoltából. A dalok sorrendje sem véletlen, mivelhogy konceptalbummal van dolgunk, ami az evolúció és az entitás témakörét boncolgatja, ezért a dalok szövegileg és zeneileg valamilyen módon mindig kapcsolódnak egymáshoz: a nulláról indul, és egészen a kiteljesedésig (Plenitude, Finale) tart a történet. Mindenképp tanítanivaló lenne például az, ahogy a Quittance az Awe végéből bújik elő és építkezik egészen a tetőpontig, vagyis egy olyan dallamos énektémáig, amire még a Soilwork is büszke lett volna bármelyik korszakában. Azon kívül persze, hogy Matthieu Romarin egy új generációs Björn Strid, nagyon ügyesen használja a dallamait: ha kell csak felfekszik az atmoszférikus rétegekre, kiemelt pontokon viszont tud kellően fogós, mégis komplex énektémákkal előrukkolni.

Egy érett, kiváló csapatmunka eredményét hallhatjuk 56 percbe sűrítve, mely a One mellett mindenképp támpont lehet a továbbiakban, még a sablonná vált elemek használata ellenére is. Megérte ennyit ülni az albumon és időszakosan visszatérni, átírni, újragondolni bizonyos részeket, mert az Uneven Structure a legjobbak közé lőtte magát, az már biztos. Abban az esetben, ha még a Tesseract is “sok” volt, akkor csak óvatosan ezzel az anyaggal, de amennyiben nem állsz hadilábon az ambienttel és alkalomadtán el tudsz veszni a részletekben, akkor a Februus a te lemezed.

9/10