Unearth – Darkness In The Light

Ahogy a színtér képviselőinek jelentős részére, úgy az Unearthre is a Killswitch Engage gyakorolta a legnagyobb hatást, az a zenekar, amely kiszakította a metalcoret az underground sanyarú világából, s adta a szcénának azokat a paneleket, amelyeket 100 zenekarból 99 irgalmatlanul és talán tehetetlenül is felhasznál. Talán az egész hatás leginkább Dutkiewicz mesternek köszönhető, aki immár negyedik alkalommal szolgálta ki a srácokat zsenialitásával, ezért is érthetetlen a groove irányba elmozduló The March, s minden ok nélkül, a már-már túlzottan is középtempóra való fókuszálás, azonban a Darkness In The Light újra magával hozott gyorsabb, pörgősebb témákat – bár a középtempó még mindig uralkodó -, mintha csak Justin Foley hajtaná hátulról a lovakat. Ahogy eddig is, főként a melodikus gitárfutamok, riffek ölelik át a számok jelentős részét, ezeket törik meg a szokásosnak számító breakdown erőfitogtatások, s főként olyan kemény ordítások, amelyek kellemes harmóniát alkotnak az összképpel, s ezzel az Unearth a tökéletes konszonancia képviselője. Ez a természetesség csak nagyon kevés zenekarban van meg, de talán ez is okozhatja a banda egyik negatív oldalát. A folyamatos önismétlés miatt a csapat olyan, mint egy kemény csont, erősen üt, csak az összes bőrt lehúzták már róla.

Természetesen emiatt nem kell temetni a zenekart, hiszen nagy iparosokra is szüksége van a szcénának, ha már ilyen jelentősen telítődött a sablonosabbnál sablonosabb trendeket követő félrefésült hajúakkal, illetve kreativitást és jellemet abszolút nélkülöző atyafiakkal. Végtére is attól még nem lesz egy zenekar lét-idegen a színtéren, hogy a fiatalabb csapatokkal ellentétben (amelyeknél erősen tombol a disszonáns alapok keverése, illetve ritmuszavarok jelenléte) KSE, illetve kis részben ’Maiden alapokon nyugvó metalcoret játszik, amely európai – jobban betájolva északi, főként svéd – dallamos metal zenéből táplálkozik, és azt részben kombinálja az újsulis amerikai hardcore elemekkel, nemdebár? Persze nehéz ezt konkrétan meghatározni. Az viszont bizonyos, hogy a Darkness In The Light egy erősen nosztalgikusnak ható metalcore lemez, amennyiben szembehelyezzük a mai társaival. A hullámokban ránk törő, egymásra épülő gitárfutamok néhol még mindig találkoznak a groove sajátosságaival, azonban a The Marchhoz képest ez a mennyiség elenyésző – illetve dobfronton van főként jelen a kilépő Dereket váltó Justin által -, viszont jó újra hallani, hogy az elemek koherens egyveleget alkotnak, ellentétben pl. az új August Burns Red lemezzel, ahol a kísérletezgetések végül felrobbant kémcsövekkel, illetve eltolt dalszerkezetekkel jártak együtt. A The Oncoming Storm óta ezen a korongon működnek leginkább a gitárszólók, az elmúlt két album ujjdarálói szinte csak gitárhangolásnak tűnnek a DITL dallamaihoz képest. Ezen a dalcsokron Buz McGrath Ken Susival karöltve karrierjének csúcspontjait hozta, amelyek bátran odaállíthatóak a fent említett korong vérfrissítő szólói mellé félelmetes precizitásukkal és dallamvilágukkal. A súlyos, néhol már thrash vonalra keveredő döngölések pedig megadják majd az alaphangot a tánctérnek az új dalok koncerten való bemutatásakor. Ehhez még az is hozzátársul, hogy Derek kilépése után beugró Justin könyörületet nem ismerve hajtja a lemezen a duplázókat, s a dobtémák hullámzó tengerében igyekszik a legjobb kvalitásait hozni, amely sikerül is neki, a különböző zenei rétegek nagyszerűen illeszkednek egymásra, és ez bizony piros pont. Vokál terén Trevor Phipps ezen a dalcsokron hozta a legjobb teljesítményt az utánozhatatlan TOS óta, magával ragadó refrének, karcos énektémák sokasodnak a tételekben, s ha ez nem lenne még elég, a keményebb tónusok újfent egybejátszanak a lágyabb áténeklésekkel, kórusokkal, így növelve a karakterisztikai értékeket. A tiszta vokálok már a nyitótételben, a Watch It Burn átvezetésében – majd még néhány dalban –  megjelennek Ken Susi torkából, amelyek talán váratlanul érhetik a hallgatót – ugyanúgy, mint a tavalyi As I Lay Dying lemez esetében -, hiszen a The Oncoming Storm óta nem volt példa erre, de úgy vélem bármennyire is képviselnek sablont, üdítő hatással bírnak, még ha nem is hordoznak önmagukban erőt és tiszteletet. A szövegek valahol a politika, társadalomkritika és az emberi erények, érzelmek kettős pólusa között mozognak, megspékelve azzal a tudattal, illetve ízzel, hogy elkerülve a sztereotípiákat erőteljesebben hatnak, mint a legutóbbi két lemezen, amely egy újabb piros pont.

Az egyes tételek elemezgetésébe nem bocsátkozom, meghagyom a dalok első kézből való megismerését a hallgatónak, illetve az élményt, hogy maga is megbizonyosodjon arról, hogy a legendás, szubkultúráját formáló The Oncoming Storm után képes volt a zenekar felállni a tagcserék által sújtotta padlóról, és kis innovációval megírni azt követő legjobb lemezét. Az értékelésnél viszont nehéz helyzetben vagyok, mert bármennyire is érzem jó lemeznek a Darkness In The Lightot, annyira nem kiemelkedő, hogy a jelentős metalcore lemezek sorát gyarapítsa. Ugyanakkor, ha számításba veszem az elmúlt időszak szembetűnő bukdácsolását, akkor mindenféleképpen felértékelődik, kissé monotonná váló lefolyása ellenére is, amely miatt néha kicsit pihentetni kell, bár archaizáló jellegzetességei miatt – tisztelgés a ’maideni hagyományok előtt – tud minden egyes hallgatásnál izgalmas jellegzetességekkel, élményekkel szolgálni. Így bátran adok neki magas pontszámot, még ha picit sablonos is már az Unearth, még ha furcsán is – ugye, önmaguk másolása -, de az. Bár ha valamit ki lehet harcolni egy karrier alatt, az nem más, minthogy egy zenekar önmaga sablona legyen.

8/10