Underoath – Ø (Disambiguation)

Tracklist:

01. In Division (3:58)
02. Catch Myself Catching Myself (3:29)
03. Paper Lung (4:11)
04. Illuminator (3:10)
05. Driftwood (3:00)
06. A Divine Eradication (3:16)
07. Who Will Guard the Guardians? (3:52)
08. Reversal (1:43)
09. Vacant Mouth (3:53)
10. My Deteriorating Incline (3:33)
11. In Completion (4:20)

Hossz: 38:42

Megjelenés: 2010. november 9.

Kiadó: Solid State

Webcím: Ugrás a weboldalra

Méltán jelenthetjük ki, hogy az Underoath képes volt meghatározni és közösségbe szervezni egy egész generációt, hiszen nem elég, hogy velük tört be (újra) igazán a szubkultúránkba a kereszténység, mint szemléletmód és értékrend, hanem nekik köszönhettünk (ahogy azt Ádám is bemutatta a Mesterhármasban) három olyan nagylemezt, ami nélkül nehezen tudnánk megítélni a jelenlegi felhozatalt, és még nehezebben tudnánk kritikai szemléletmódban eligazodni az általuk megihletett túltermelésben. Épp ezért döntöttünk úgy, hogy két aspektusból mérjük össze az azóta Aaron nélküli zenekar legutóbbi nagylemezét.

ELŐSZÖR

Be kell vallanom, az utóbbi két évet kibírtam anélkül, hogy különösebb késztetést éreztem volna arra, hogy mindenképp Underoath-kiadványokat hallgassak. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a Lost in the Sound of Separation a maga öndefiniáló, összegző jellegével csak erősebb pillanatokat – dalokat kevésbé – mutatott fel, ami ideig-óráig szórakoztatott is, ám a Give It a Name bécsi állomásán olyan borzalmasan, tényleg minősíthetetlenül szólalt meg a zenekar, hogy az élmény tőlük függetlenül is taccsra vágta a kapcsolatunkat. Ilyenkor áldanám az eget, ha tudnék egy még működő bandáért szívből rajongani, mert akkor gond nélkül elsiklanék az ilyen részletek felett.

De sajnos nem tudok, így a zenekar is szépen-lassan kiszivárgott a mindennapjaimból, mivel élőben egyáltalán nem tudták megvédeni magukat, és azóta is csak az áttörést jelentő két lemezt veszem elő. Mai fejjel a ’Lostra sem adnék 6–7 pontnál többet, mindenesetre kíváncsi voltam a folytonos nyilvánosságkeresés tükrében, hogy egy esetleges következő anyag milyen újdonsággal tud előrukkolni. Elvégre ha szigorúan tárgyilagosak vagyunk, a zenekar részben előkészített (The Changing Of Times), ám máig megismételhetetlen alaplemezén (They’re Only Chasing Safety) túl csak elvett (Define The Great Line) vagy megismételt (Lost in the Sound of Separation) abból a hangzásból, amely valóban felsőligás bandát, egyben elsőszámú keresztény exportcikket csinált Aaron Gillespie bandájából, túlmutatva a vallási béklyók kulturális hátterén. És ha már itt tartunk, be is ütött a krach: Aaron, mint az utolsó eredeti tag a felvételek előtt kiszállt a zenekarból, hogy szólókarrierbe kezdhessen, amiről azóta tudjuk, hogy nem feltétlenül volt egy nyerő ötlet, legalábbis tényleg csak ahhoz a közeghez szól, akit az Underoath eredetileg megcélzott. Helyére Daniel Davison, a Norma Jean egykori ütőse került – tehát a bennmaradt tagok nem bízták a dolgot a véletlenre –, a dallamos énektémákat pedig az énekes Spencer vette a nyakába. És ha igazán őszintén állunk a dologhoz, egy, a hírforgatag véráramából kimaradt laikus észre sem venné, hogy nem Aaront hallja – ehhez persze az is hozzátartozik, hogy orgánuma olyan prototípussá vált az elmúlt hat évben, amiről nemcsak az derült ki, hogy hatásos, hanem az is, hogy ugyanilyen hatásosan lemásolható, elvégre Spencer igen ügyesen, hangsúlyosan veszi elő ezt az orgánumát. Az album azonban nem tudja megúszni ilyen könnyen a sumákolást, mert be kell vallanunk: ilyen jó Underoath-imitációt még sosem hallhattunk.

Az öndefiniáló címmel felvértezett kiadvány azt a célt tűzte maga elé, hogy – ismerős a helyzet egy, a korábban műfajidegennek gondolt hatásokat meghonosító Define the Great Line, és egy újraértelmezés ihlette folytatás alapján? – a zenekar újrakezdését biztosítsa. Meg is lehetünk lepve, legalább annyira, minthogy a ’Lost mindenhez nyújtózó, ám állandósultan sötét kisugárzása következetesen egy új szintre lépett, ahol az addigra meglévő metalcore és post-metal panelek még inkább egy hangulatcentrikus közeget kívántak felvillantani. Azonban végeredmény többnyire csak a szürkeséget és a keszekuszaságot őrizte meg az eredeti képletből, mivel a meglévő zenei összetevők a hatásfokozás alá rendelve nem dalokat, hanem labormunkával előállított rideg tónusokat idéznek fel, amik egyébként a zenekar eddigi munkásságára reflektálnak. A lemezen gyakorlatilag nagyítóval kell keresni az önértelmezés újdonságából fakadó értékes és fogós pillanatokat, mert a játékidő többségében a banda önmagát imitálja egy már előrevetített közegben, és mindezt úgy teszi, hogy néha komplett dallamokat és hangszíneket is elsütnek újból. És amennyire ez egy slasher-horror franchise-ban még megnyerő is tud lenni, a zenei világban sajnos nem sokan díjazzák az elvetemült rajongókon kívül: ők bizonyára meglátják azt a fényt az Ø dalaiban, amit egy tudatos, körön kívüli zenehallgató a második hallgatáson túl már esélyként sem ad meg. Félreértés ne essék, a problémám nem azzal van, hogy a tagságnak minimum az lett volna a legjobb gesztusa, hogy új néven folytatja. Az én problémám azzal van, hogy az Underoath nevű brand, zenekar, vagy nevezze bárki, aminek szeretné, immáron öt éve nem adott ki semmi olyat, ami első hangjától az utolsóig említésre méltó lett volna.

Nem szeretem temetni a bandákat, de az Underoath immáron kétlemezes stagnálásánál és teljes lényegi kicserélődésén túl nem tudom, hogy ennek, ebben a formában meddig lehet jövője. Az eddigi leggyengébb összhatású “újkori” Underoath-dalcsokor alapján pedig el sem merem képzelni, hogy a jelenlegi különleges kiadás végére biggyesztett három pajtatrance remixen (?!) túl legközelebb mivel rukkol elő ez a valaha sokkal jobb napokat is megélt zenei vállalkozás.

10/5. (dávid.)

MÁSODSZOR

Banda nem esett még át annyi stílusváltáson, mint a floridai Underoath, akik a kezdeti death próbálkozások után a keményzene szinte összes műfajába belekóstoltak, a black metáltól kezdve a metalcore-on keresztül a post-rockig. Így hát a legutolsó, Lost In The Sound Of Seperation után újra itt volt a lehetőség, hogy valami újat mutasson a vérfrissítésen átesett hatosfogat.

Történt ugyanis, hogy a banda lelkének tartott dobos/énekes Aaron Gillespie szólókarrierje miatt (ő volt az utolsó eredeti tag) otthagyta a bandát, így helyére a Daniel Davison nevű bajusz került, aki már a Luti-Kriss érától a Norma Jean tagja volt egészen a Redeemer albumig, szóval kétség nem férhetett hozzá, hogy a poszt méltó utód nélkül maradna. Bár énekelni nem tud Arany János-imitátorunk, hozzáértése megkérdőjelezhetetlen. Ami viszont még mindig nagy kérdés maradt, hogy melyik vonalat viszik tovább a srácok, hiszen a LITSOS nem aratott osztatlan sikert a rajongók körében kissé egyszerűsített, belassulósabb, kevésbé dallamos tételeivel. Ezzel azonban mit sem törődve, a srácok tovább folytatták a “dallamtalanodást” a Disambiguationön.

Ezalatt persze nem azt kell érteni, hogy kétakkordos “trúhácé” lemezt adtak ki a kezeik közül, annál inkább az előző két albumon is néhol felvillanó post-metalos belassult döngölés jellemzi az egészet. Mindenféle post-hardcore hatást mellőz a lemez, és a metalcore-os sablonok is alig észrevehetően vannak jelen, ennek függvényében pedig mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ez egy egydélutános móka lenne. A They’re Only Chasing Safetytől folyamatosan nőtt az albumok “beérési” ideje, ami itt is tovább folytatódik. Hagyni kell ülepedni, mert elsőre elég nagy masszának tűnik a lemez, különösebb csúcspontok nélkül. Aztán a huszadik hallgatás körül kapcsol az ember, hogy ezek a srácok már megint megcsinálták… A hangszeres fronton történt változás szinte előnyére is vált a bandának, hiszen a dallamos részeket Spencer vette át, aki szenvedős, melankolikus dallamaival képes fenntartani azt a világvége hangulatot, amit amúgy az egész lemez sugároz magából. A dobokra se lehet panasz, Daniel hihetetlen jól végzi a dolgát a bőrök mögött, ha nem jobban, mint tette azt Aaron. Amit azonban egy kicsit negatívumként élhet meg az ember, hogy a gitáros szekció nem túlságosan erőltette meg magát a lemez írásánál, a technikai tudásukhoz mérten egy kicsit többet várnánk. Ez ki is jön rendesen az A Divine Eradictionben, és a My Deteriorating Incline-ban, amiket ennek okán nem igazán tudtam egy hét után se megszeretni, semmi izgalmas, vagy említésre méltó nem történik a két számban, elég sokszor át is ugrok rajtuk. Nem mondom, hogy élvezhetetlen, de a Define The Great Line-ra olyan ügyesen becsempészett post-hc-s hatások nagyon fel tudták dobni a legunalmasabb dalokat is. Amit viszont még mindig üdvözölni tudok, hogy a basszusgitár egyáltalán nincs bedobva a háttérbe, van, hogy a fő dallamot hozza, ezt pedig már az előző lemezen is nagyon tudtam szeretni.

A sok kedvenc közül kiemelném a nyitó In Division-t, aminek riffjét önkénytelenül is fütyörészni szoktam, illetve a “szokásosan” felépített zárószámot, amitől már megint a hideg ráz. A dalok témája szinte egyenes folytatása a DTGL-nak, végig feszült, és sötét szövegekkel van dolgunk: egy meghasonlott ember küzdelme az élettel, és saját magával. Ez így elsőre nem hangzik túl izgalmasnak, azért érdemes elmerülni benne, mert egy kis pluszt hozzátesz a dalokhoz. A súly szerencsére még mindig megvan, lassan romboló album lett, még ha nem is tökéletes. Még egy ilyen dalokkal teli lemezt már nem biztos, hogy tudnék szeretni, de ezt egyelőre eléggé a szívembe zártam. Nem lett az év legjobbja, sőt, az utolsó három-négy albumuk közül a leggyengébb, de még így is átlagØn felüli.

10/8,5. (coolstuff)