Ulver – Perdition City

Tracklist:

1. Lost In Moments
2. Porn Piece Or The Scars Of Cold Kisses
3. Hallways Of Always
4. Tomorrow Never Knows
5. The Future Sound Of Music
6. We Are The Dead
7. Dead City Centres
8. Catalept
9. Nowhere - Catastrophe

Hossz: 53:35

Megjelenés: 2000. március 26.

Kiadó: Jester Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Mi a teendő, ha éppen úgy alakult, hogy a műfaj zenitje körül lettél sikeres black metal zenész, de egyszer csak beindulnak a fejben a samplerek, a dobgépek, és légkalapács-megszégyenítő igyekezettel kezdik el telehányni az inspiratív mezőket? A megoldás egyszerű: jól kell csinálni.

UlverPersze nem ártana a zenekarodnak/projektednek egy alapos névváltoztatás, de igazából ezzel sem tudnád elkerülni, hogy az elitista rajongóid a halálod után csak a sírodrapisálásra emlékezzenek. Hiába vagy te a természet- és a hagyományőrzés legvéresebb bajnoka, ha két vasárnapi misén abszolvált mészárlás közt azért elmorzsolsz egy-egy miatyánkot. Mert a black metal elitizmusnak megvan az a hagyománya, hogy (csak a teljes képzavar kedvéért) blaszfémiának számít, ha előveszed a közérthetőséget a zenében. Márpedig Kristoffer Rygg (a.k.a. Garm, Trickster G) 1998-ban megtette azt a merész lépést, hogy miután az Arcturusszal, a Borknagarral és az első három Ulver lemezzel nem is akármilyen nevet szerzett magának a norvég black metal világban, elkezdett lényegesen szélsőségesebben kísérletezni, mint korábban, maga mellé vette Tore Ylwizakert és a Blake lemezzel (Themes from William Blake’s The Marriage of Heaven and Hell) egy egészen más irányba vitték el az Ulver zenéjét. Ennek persze meglett a következménye egy drasztikus hallgatóbázis cserével, de Rygg szerencsére tudta, hogy a recept egyszerű: jól kell csinálni. És ők jól csinálták. Ezután a Metamorphosis EP tett még egy lépést a Blake lemez által kijelölt ösvényen, de az igazi elrugaszkodás a Perdition Cityvel jött 2000-ben.

„This music is for the stations before and after sleep. Headphones and darkness recommended”

Ez a két mondat, ami a bookletben használati utasításként szerepel, nem hangzik túl jól tizenegy év távlatában, de az az igazság, hogy van bennük valami. És ezt a lemezt indító Lost In Moments nem is habozik igazolni. Hirtelen induló és hirtelen le is álló electronica ütemek, spleenes szaxofon- és zongoraszólam, Garm rezignált, halk éneke mind alátámasztani próbálja a fentieket. Ugyanakkor az első tétel sokkal inkább egy prelűd zeneileg és szövegileg is a lemezhez, ami hamar valóban egy “belső film zenéjévé” válik. A helyenként erősen (dark) ambient, electronica, néhol industrial vonásokkal rendelkező lemez jól festi alá a belső várost, az éjszakai fáradt csendet és a hiányzó kiegyensúlyozottságot, a zavart belső urbánus fülledtségét és hasonlóan kínosan hangzó, de a lemez hallgatása során akaratlanul is észbejutó dolgokat. És azt gondolom, hogy a lemeznek a történelmét félretéve is hatalmas erénye, hogy nem enged nem elgondolkodni, és akkor is féle-fajta érzelmeket vált ki belőled, ha a legorganikusabb szerved egy vastüdő.

A lemez egyrészt nagyon sokoldalú, néhol előkerülnek az akuszikus dobok és gitárok, máshol egészen mélyre süllyed az ambient világában, de szerencsére az Ulver nem próbál meg agyatlanul kotyvasztani és hallgatható, sokszor meglepően dalszerű tételek kerülnek elő (például Rolf Erik Nyström szaxofonjátéka a már említett Lost In Moments-t néhol már-már rádiókonformmá teszi). Emellett ott van aCatalept, ami kvázi remixe Bernard Herrmann, a Psycho-hoz írt alaptémájának, és a We Are The Dead-ben akadnak azért már mókássá görbülő sötét dolgok: „On the tape filled with buzz and cosmic noise you can hear their remote voices form German words; they say: Wir sind die Toten”. De ez aztán a Dead City Centres-ben talán már öniróniává, vagy legalábbis szarkazmussá hízik a képregény- és film noir-szagú jazz standardban, úgyhogy az egészséges öncélúság is a helyén van.

Kristoffer RyggA Perdition City egyébként annak ellenére, hogy a nagy hátraarcot követően sokkal inkább elektronikus lemeznek, mintsem a rockzenéhez bármilyen formában is kapcsolatban lévő lemeznek lett elkönyvelve, viszonylag kevés szólammal/sávval operál (legalábbis egy „rendes” elektronikus lemezhez képest). És viszonyleg kevés tradicionális szólammal/sávval operál (legalábbis egy „rendes” rocklemezhez képest). És ahhoz képest, hogy ezek fényében is eléggé eklektikus keverék lett a hanganyag, megtévesztően jól szólal meg, még most, több mint tíz év távlatában is. Ugyanakkor hozzátartozik a lemez megítéléséhez, hogy visszatekintve talán az a legnagyobb erénye, hogy egy olyan közeg részével sikerült megbékéltetnie a villanyzenét, akik sokszor elvből, sokszor feltétlen előítéletből utasítottak el korábban mindent, amiben nem tradicionális hangszerek alkotnak hangot. Ráadásul meg kell jegyezni azt is, hogy nem az Ulver volt az első és egyetlen (a Blake lemez után – ugyan egyre apadóan, de – minden Ulver anyagra jellemző a Coil hatás és a sötét eklektikum). És ezek után nyilvánvaló, hogy a Perdition Cityt nem muszáj szeretni. Legalább egyszer meghallgatni viszont illik. Akkor is, ha csak ezredrangú hangulatzene marad.

Az Ulver sokáig dogmatikusan elutasította a koncertezést, de (ugyancsak a Coilhoz hasonlóan) mintegy másfél évtized után 2009-ben mégis színpadra álltak, tavaly februárban az A38-on is megpróbálták bebizonyítani a szkeptikusoknak is, hogy egy Ulver koncertnek van létjogosultsága. És azok számára, akiket ott nem tudtak meggyőzni, a Negative Art jóvoltából egy még nehezebb terepen, a Fekete Zaj fesztiválon is lesz lehetőség egy újabb esély adására.

Pontszám: 9/10