Ulcerate – Vermis

Magának a zenekarnak pedig adott volt a feladat: a The Destroyers of All (és az Everything is Fire) hátborzongató világvége-hangulatát továbbvinni, vagy tenni rá egy lapáttal. Bár ha őszinték akarunk lenni, arra az atmoszférára még kiskanállal is nehéz lenne rakni, nem hogy lapáttal. Valószínűleg nem is volt ez cél náluk, inkább csak tették a dolgukat. Ennek köszönhető, hogy a Vermis teljesen ugyanazt a vonalat követi, mint elődei, de ha választani kell, inkább az Everything Is Fire-höz áll közelebb, ami azt jelenti, hogy sokkal improvizatívabbnak hatnak a témák, általában minden tétel valami összeszedett, post metalos felvezetéssel indul, de amikor beindul, teljesen szabad pórázon futnak a kompozíciók (ami az elődre ennyire nem volt jellemző), és lehet azzal vádolni a bandát, hogy tulajdonképpen csak random témákkal dobálóznak (a Psyopus sok helyen kapta ezt meg), de ha fel is tesszük, hogy ez igaz, még mindig borzasztó hatásos amit itt (vagy az előző korongokon) hallunk, éppen ezért, mert még mindig a légkör az, ami az új-zélandiakat felemeli.

Ezt most lehetne copypaste-tel megoldani a 2011-es kritikából, mert a lényeg most sem változott: a Vermisnek egyszerűen pokoli hangulata van. Ráadásul így, hogy visszaváltottak a kevésbé koherensebb szerkezetekre, sokkal kaotikusabb, és ezzel csak még súlyosabbá teszi az egészet, mintha egy olyan vizicsúszdán menne az ember egy órán át egy olyan medencébe, amelyeken a vizet kicserélték lávára. Emellett van egy olyan aspektusa is a Vermisnek, ami igen furcsa, és lehet, hogy nem mindenkinél hozza ki ezt a hatást, de egyszerűen sokkal hosszabbnak tűnik, mint ötvenöt perc – mondjuk ez valószínűleg a dobok által diktált tempónak és annak köszönhető, hogy a gitár ezt a tempót látványosan nem veszi fel. Persze ezek a dolgok eddig is így voltak náluk, de ekkora hatásuk nem volt (vagy eddig nem volt?). Mindenesetre ez az, ami miatt az Ulcerate-et teljesen fölösleges zeneileg elemezni, sokkal többről van itt szó, és lehetne beszélni arról, hogy milyen teljesítményt nyújtanak az egyes zenészek, de itt maga a zene a teljesítmény, és ha valamiért nem kaphat tizest ez a kiadvány, az pont az, hogy brutálisan elvont, mint mondjuk a maga nemében a Khanate volt. De jó látni, hogy még mindig tele vannak a srácok energiával, és ha nem is tavaly decemberben, de elhozták nekünk a világvégét. 9/10