Ulcerate – The Destroyers of All

Azzal az anyaggal sikerült is viszonylagos ismertséget elérniük a nemzetközi undergroundban, teszem hozzá, teljesen megérdemelten, ugyanis sikerült egy olyan hangzásvilágot kialakítani, ami death metal berkekben teljesen egyedinek bizonyult, és még ma is az. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a sivár post-metalra hajazó, de még annál is elvontabb gitárhangzást viszik át a Nile által képviselt komplex, mondhatni, technikás death metalba (főleg a dobos Jamie Saint Merat játékán érződik a Nile hatása). Mondhatnám, hogy post-death metal, de nem lenne igazam, mert csak a hangzásban vannak hasonlóságok, zeneileg gyakorlatilag semmi, de a hangulat így is megvan, és ennek köszönheti a zenekar a – sajnos –  nem túl széles körű ismertségét.

Ha az újításokról kéne pár sort írnom, bizony bajban lennék, mert olyanról nem igazán lehet beszélni. Talán a hangzás az, ami egy picit profibbnak tűnik (most is Jamie vállalta magára a keverést, illetve a kreatív részből is kivette a részét Michael Hoggard gitárossal egyetemben), és talán a dalírás is egy picit profibb lett. Most már kevésbé tűnnek improvizációnak a témák (az EIF-ön többször éreztem úgy, mintha Michael emlékezetből próbálta volna a témákat feljátszani, és sokszor emiatt elvesztettem a fonalat, itt már nem jön elő ez az érzés), és Jamie még jobban dobol, az meg pláne bravúr, hogy a dobokat 5 óra alatt sikerült felrántani. Eleinte még idegesített a játéka, mert úgy hatott, mintha egy teljesen másik tételt dobolna, mint ami szól, de most már ezt is kevésbé érzem funkciótlannak – vele együtt az egész produkció érettebbnek tűnik, mint két éve volt. Na és a hangulat. Amit az előző bekezdésben leírtam, azt el lehet felejteni, mert a hangulat (sőt, HANGULAT) az ami megveszi az embert. Ilyen szempontból találó dalcím mind a Burning Skies, mint a Dead Oceans, mert én se tudtam néha eldönteni, hogy ez a világvége (erről beszéltem a bevezetőben) most tűzeső, vagy mindent elöntő árvíz. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy ennyire vészjósló anyaggal nem mindennap találkozik az ember: nem sokkol, nem taszít depresszióba, de nem is célja az érzelemkifejezés, sokkal inkább az ellenkezője, a teljes üresség, egy teljesen sivár, kopasz, lepusztult világ képe sugárzik ebből a zenéből – talán a Meshuggah operál hasonló hangulattal, csak az Ulcerate közel sem annyira gépies. Ha a zeneiséget és a hangulatot egy lapra vesszük, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy az Omens a lemez legjobbja, amit részletezhetnék, hogy miért, de beszéljen inkább a dal maga:

Mivel a dalok egyike sem rövidebb 6 percnél, egyáltalán nem beszélhetünk könnyen emészthető lemezről. Nekem is sokadszorra ütött be, pedig én még a legótvarabb hangzású noisegrindot is képes vagyok órákig élvezettel hallgatni. De ha egyszer elkap, akkor nem ereszt, mert bármennyire is hosszúak, disszonánsak a számok, mégiscsak van bennük valami fogós. És ami a legszebb az egészben, hogy még mindíg van hova fejlődni, ezért ha az Ulcerate ebben a felállásban megmarad (még nem említettem Paul Keiland basszer/énekest), akkor fényes jövő állhat előttük.

9/10