"A turul második szerepe a honfoglalás legendájában van. E szerint a magyarok fejedelme még a levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat és kezdték széttépni azokat. Az emberek megkísérelték megtámadni őket, de nem sikerült, mert mindig máshol támadtak. Ekkor megjelent egy gyors, bátor turul és a magasból támadva megölte az egyik sast. Ezt látva, a többi sas elmenekült…"
A Turulvér tehát mindennek egy mentális vagy materiális eszenciája, lenyomata a múltnak, a ma lélegző jelenben, mindezek tudatában nem nehéz következtetni a zenekar szövegkoncepciójára és mondanivalójára; az ősi magyar pogányság világa, többnyire magyarul, de akad színesítés gyanánt (és a gondolom a nemzetközi scene birtoklásának okán is) némi angol.
Ám nem csak a szövegek terén válik első látásra egyértelművé az igényesség a '98-ban alakult zenekarnál, elég, ha Sallai Péter nevéhez fűződő borítóra nézünk.
A debütáló 2003-as EP-jükhöz képest is sokat fejlődtek (holott az sem volt egy mindennapi anyag), a basszusok változatos játéka itt is ugyanúgy érezhetővé válik, a ritmus szankció is pontosan tekerve lépdes a sebesség és a technikai váltások mércéi között. Szőllősi Balázs hangja a stílusnak megfelelően kimért és gyűlöletes, de még sem egysíkú, melyre rásegít, és nagyon jót tesz az amúgy brutális, mindent elsöprő, tipikus pakolós egyvelegével a néhol meg-megjelenő folk betét, mely lehet gitár téma a kásák poklából, vagy tiszta éteri, csörgedező patakszerű akusztika.
Na, de ne rohanjunk annyira előre, hiába is visz az a paripa oly sebesen…
Nem nagyon intrózgatnak a srácok, in medias res módon a hangszerek gerelyt háborgó özönébe csöppenünk;
Ki értünk messze ment egy sebesség mámorával vezeklő tétel, mely egy jól sikerült dallam után 3:20 után leül, ahogy néhol a régebbi
Satyricon tételek is.
Akusztikussal indítanak, majd technikásan játszván a dallammal, sebességre kapcsolva, majd beállva egy őrlős kellemes alapra építkezik a
Mindenség szónoklat, majd váltások, sebesség, lassúság, mámor, népzenei hatások tömkelegével felszántva a múlt jelenben termő fekete földjét.
Harmadikként ront ránk a lemez egyik legsúlyosabb nótája, az
Újjászületés-köszöntő ének, mely kellemes változatos dallamai ellenére is hihetetlenül gyors, nem vágta ez, hanem repítés, s ez alól, a tiszta szikrák lobbanásai se képesek blokkolni a morajló brutalitást, melyben akadnak leállások, ám onnan aztán csak még brutálisabb kalapálással jutnak vissza a felszínre, hihetetlen jó kis dal, és mindez Magyarországon!
A
Nap felől lassú folkisztikus dallamokkal való operálása csak egyre erősíti a pagan képet, melyre a ráterpeszkedő gyorsaság se képes valós élvezet vesztést okozni, ez a zene a basszusok kihallása nélkül összeomlana, így viszont egyik dalból a másikra repítenek, és nem fáj az ölelésük, csak megszédít a tekerés-csapdosás mámora.
Az album első angol nyelvű tétele a
Farewell Rite, mely kellemesen indít, és a dallamok kisebb-nagyobb eltéréssel, maradnak is, szinte dúdolható a pattogó ritmus fölé szálló, lebegő népzenei atmoszféra.
Az eddig már kitaposott utakat járja a második angolul nyelven napvilágot látott, világ károgós
954 – The Invasion is, mely tartalmaz jó le és kiállásokat, de mégis csak egy precíz vágta…
Az első komolyabban meghökkentő dal csak hetedikként lepi meg a már igényes kásához szokott befogadói füleket;
Haditanács – Ének a kurucz korból, mely
Kodály Zoltán kultúra építő munkásságát felhasználva adagolja a zenekar, építgeti kellemesen, szélsebesen, megmutatván, hogy a Black metal nem csak darázsfészek lehet, hanem klasszikus zenékből építkező, művészi önkifejezés is, mely ez esetben nem egyértelműen öncélú…
A másik nagyon jó dal a lemezről a harmadikként angolul megszólaló tétel (
Pilgrims), a kemény zúzások ellenére, megvan a címbe rejtett utazgató, utaztató mivolta, talán egy picit
Emperoros, de ezt egyérdeműen nem mondhatjuk el, a
Turulvér nem másol, hanem újat hoz létre, ezzel a 10 pontos dallal legalább is mindenképpen!
Zárásképpen egy keserű szépséggel zárnak, a
Wanderlust teljeségében instrumentális, egyszerűen Black metal jammelés, melyhez hasonlót én utoljára a 97-es
Necrophobic —
Darkside albumán hallottam.
Az anyag több mint 2 éves, de ennek nyomát se hallom, egyszerűen egy komolyan felépített, érlelt és hangzatos lemez, mely nem hemzseg a stílus kliséivel, s akit nem csüggesztenek el a gyors és őrlő riff halmazok, a vágtázó dobok kietlen ütlegelései, s vágyik a koszból kiszüremkedő gyönyörű ékes ízekre; az könnyen megtalálhatja számításait a közel 10 éves múlttal rendelkező budapesti bandában!
10/ 10
